Wonder Woman filmkritika

Szüfrazsett a barikádon

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Az istenek alkonya a feminizmus diadala! Van ebben valami sorsszerű, akárcsak a világháborús csatatér vérzivataros füstködében szirmát bontogató őszi rózsában! Későn jött virág, sokáig kellett várni rá! De miért pont Jack Ryan-nek kell leszakítania?!

A DC saját filmuniverzumának kezdeti hullámvölgyein öles léptekkel áthágva folytatja töretlen menetelését, és a képregény-adaptációk antagonistáit elsőként rivaldafénybe állító produkcióját követően ismét az élre tör: a legnépszerűbb női karakterének eredetfilmjével megmutatja, hogy ki a legé leány a gáton! Bizonyos tekintetben a Wonder Woman nagy meglepetéssel nem szolgál: már az igazság hajnalának utolsó sugarai rávilágítottak arra, hogy helycserés támadás következik be a gyengébbik nem frontján, és ezúttal a férfiember kényszerül áldozati – valljuk be: a végső ütközetben Batman nem sok vizet zavart! – szerepkörbe. Nem “csoda”, hiszen Wonder Woman figurája mindig is a feminizmus szimbólumának számított, bár 1941-es megjelenése éppannyira volt megkésett, mint amennyire megelőzte korát: William Moulton Marston pszichológus és író saját anakronizmusát elegyítette a görög és római mitológiából összeollózott női karakterbe, amely minden szempontból a nemiségre helyezte a hangsúlyt. Ugyanakkor domináns figurájában a különböző emberi tulajdonságok (gyengéd, bölcs, empatikus, igazságos) olyan sajátos egyveleget alkotnak, amelyek elmosnak minden nemi előítéletet, és egyenjogúvá, sőt tulajdonképpen magasan a fejünk fölé, istenivé emelik Themüszkirai Diána alakját. Egy istennőnek pedig minimum egy mennyei film dukál!

S ha már fő szempont a női szemszög, miért is ne váljék dominánssá a filmet átható új szemlélet a rendezés terén is? Olyan nevek merültek föl a direktori szék várományosaként, mint a két Oscar-díjas Kathryn Bigelow-é (Holtpont, A bombák földjén, Zero Dark Thirty) – már a gondolatától is libabőrös leszek! -, míg végül A rém című filmjével Charlize Theron Oscar-díját megalapozó Petty Jenkins vette át a gyeplőt, és írt filmtörténelmet az első női rendezőként, aki női szuperhőst középpontba állító filmet forgatott. Lássuk hát a végeredményt!

Minden férfi álmainak netovábbja: Themüszkira, a nők szigete

A film kap egy hajszálvékony Bruce Wayne-i keretet, amelynek az égvilágon semmi jelentősége, szerepe nincsen, így nyugodt szívvel elhagyható lett volna. Ezt követően bontakozik ki maga az eredettörténet, epikusnak szánt fantasy világteremtéssel, amely végül kimerül Themüszkira szigetének egyébiránt rendkívül látványos megidézésében, az amazon társadalom felületes felvázolásában, és az alapok játékidő hiányában történő gyors lefektetésében. Hippolüté és Antiopé karakterei Connie Nielsen és Robin Wright rutinos megformálásában pontosak és hitelesek, bár kíváncsi lettem volna, hogy egy amazonkirálynő, aki saját erejéből szerezte meg a trónját, miért óvja a széltől is szeretett leányát. Szerencsére az ifjú Diánáról hamar kiderül, hogy igazi harcos vér forr az ereiben, Antiopé pedig van annyira renitens, hogy unokahúgát akár titokban is felkészítse az amazon életvitelre. Diána karaktere azonban ezzel együtt is olyan végtelen naivitással tekint a világba, amely egyetlen amazonra sem jellemző minden férfi álmainak szigetén. Értem én a rendezői koncepciót, amellyel a hölgy jellemének fejlődését a lehető legszélesebb ívben kívánta felrajzolni, ám Gal Gadot, bár csodálatosan áll neki a szerep, hogy a szexi ruhatáráról már ne is beszéljünk, gesztusaival erősen túljátssza a figurát.

A görög mitológiai elemek érzékletesen kerülnek be a történetbe, kár, hogy csak egy pár perces narráció jut osztályrészül számukra a játékidőből. Az események akkor indulnak be igazán, amikor egy első világháborús repülő zuhan le Themüszkira partjainál. Diána megmenti a pilótát, Steve Trevort, aki lerántja a két világ között feszülő leplet: a való világban szörnyű háború pusztít, amely százával szedi áldozatait.
Ettől kezdve a történet meglehetősen Marveli színezetet nyújt, és erősen hajaz Amerika Kapitány első nagy kalandjára: a szinte bájosan naiv elveket valló főhős kezdetben szembesülni kénytelen a háború arctalan rémképével, amely később a Vörös Koponya helyett jelen esetben egy náci tiszt, Ludendorff tábornok és patrónusa, a Mengele és hasonlóan őrült tudósokból összefércelt Dr. Zola Dr. Maru alakjában ölt testet. Ha már megvan az ellen, akkor könnyű nekik menni, így hát a Csodanő a szedett-vedett – és teljesen használhatatlan, null dimenziós karakterekből álló – csapata élén erőszakot tesz rajtuk.

– Steve Roge… izé, Trevor, szükségünk lesz néhány igazán használhatatlan emberre!
– Vedd úgy, hogy el van intézve!

A Wonder Woman sztorija mélyén azonban némi rejtett szimbolikára is bukkanhatunk: az örök nő, az értelem, a szépség, a gyengédség, a születés és anyaság megtestesítője legyőzi a háború istenének vértől és őrülettől iszamos, értelmetlen halált és mindent magába nyelő káoszt hozó sötétségét. Szinte már-már költői kép, ami a film végi küzdelemben testet is ölt: dicséretes lenne, ha a DC megmaradna amellett, hogy filmjei cselekményét némi szimbolizmussal huzagolja át. Ugyanez igaz a Marvelhez hasonlóan szögegyenes történet végső csavarintásán: mehet ez is a védjegyként szolgáló DC-s eszköztárba! Azonban mindezek sem mentik meg a produkciót a végső konklúziótól! Az ördög, mint mindig, most is a részletekben rejlik!
A hamvába holt szerelmi szál nem igazán tud kibontakozni, a korábban Jack Ryant is megformáló Chris Pine hasonló vehemenciával áll hozzá a figurájához, mint a Viharlovagok esetében… mintha soha nem lett volna überf@sza Kirk kapitány a Star Trekből. Kérdem én: hol van az a tűz, Chris?

Ha elég gyorsan futok, ettől a mustárgázos levegőtől talán nem pattogzik ki a bőröm!

Romantikus jelenetek helyett rétestésztaként elnyújtott – nekünk, nézőknek is! – kínos helyzetek és dialógusok vonzzák egymáshoz a Nőt és a Férfit – utóbbiról legalább elmondható, hogy feminista felhangú filmhez méltóan eszében sincs irányítani a jellemzően a saját feje után menő amazon hercegnőt! Természetesen hőseink előszeretettel kerülnek olyan szituációkba, amelyek a korszellemből fakadóan egy nő részéről illetlennek minősíthetők, ugyanakkor Diána a gyermeki ártatlanság minden bájával ugrik bele páros lábbal ezekbe az avítt társadalmi pocsolyákba.
A film látvány terén sem remekel: a grandiózus vizuális effektek olyannyira híján vannak minden fizikának, hogy többször is feltűnt, hogy az előtérbe tolt hősnek a vetített háttér előtt a haja szála sem görbül. Javítanak a csorbán azok az ackiószcénák, amelyekben az amazonokat közelharcban láthatjuk: remek koreográfia és a wonder-fu (by Gal Gadot) dinamizmusa jellemzi ezeket.

Nem tudom, hogy a tengerentúli kollégák milyen verziót (talán a rendezőit?!) láthattak a Wonder Woman-ből, de jelen opusz meglehetősen messze áll azoktól az ömlengő értékelésektől, amelyek a film minden pillanatát méltatják. Tény, hogy a Csodanő eredettörténete összeszedettebbnek tűnik, mint Zack Snyder Kriptonit fiát elagyabugyáló bőregeres sztorija, de részleteiben nem feltétlenül bizonyul jobbnak! Lehet, hogy Diána hercegnő a világháború szürkeségét aranyba oltott nyárrá tudja varázsolni, és a barikádon megvetett lábú szüfrazsettként nemcsak a női egyenjogúság mellett, hanem az egész emberiségért zászlót képes bontani, de amíg a film tetőpontjába a néző zavartalanul bele tud bóbiskolni, addig az elismerésre méltó DC-s képregény-adaptáció titulusa továbbra is várat magára. Csak ne túl sokáig!

Értékelés: 6/10


Wonder Woman filmadatlap


A képek és videóklipek forrása: Intercom

7 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Ahogy a másik kommentembe akartam írni csak nem jelent meg mert nem tudom miért.

    Főszereplő nő. Nem lehet lehúzni a filmet mert nem lehet és kész.
    Főszereplő Izraeli zsidó. Ezért sem lehet lehúzni mert nem lehet és kész.

    USA-ban aki lehúz egy ilyen filmet az a saját karrierjét húzza le vele együtt.

  2. Nekem tetszett a film, teljesen rendben volt nem akart több lenni mint ami, egy egyszerű képregény film. Egyik képregényfilm sem többet ennél történetileg, de nem is kell nekik. Szerintem nem ezektől a filmektől kell a történeti mélységet várni.
    Engem szórakoztatott, ez ugyan szubjektív.

    Az első kommentelőnek szerettem volna valami jó kis választ írni, de biztos azt hitte volna,hogy Soros ügynöke vagyok 😀

    • A Moszad 005-ös ügynöke! 😀
      Na de kérem hanyagolni a politikát!

      A magam részéről nem is vártam különösebb mélységet – de miért is ne várhatnánk?! lásd: Sötét lovag-trilógia! -, de, ahogy fentebb taglaltam, ezen kívül is több bajom volt jelen produkcióval, köztük a legnagyobb, hogy – ezt most tessék szó szerint érteni! – belebóbiskoltam a film végi nagy ütközetbe, ami azért sokat elárul (hogy rólam vagy a filmről, az jó kérdés)! Majdnem a mellettem pihegő Réz András vállán sikerült csak erőt gyűjtenem a film folytatásához! 😀 Szóval, nem volt képes maradéktalanul lekötni a figyelmemet!

  3. Még jó, hogy emberek vagyunk más és más ízléssel. Hogy miért az ömlengés? Mert ez egy jó film. Az akció jelenetek ütöttek. Ha nem vesszük az unalmas szerelmi szál miatti lapos járatot, igenis a film nem rosszabb, mint bármelyik szuperhős film. Sőt. Ez a DC eddigi legjobbja. Mai szemmel nem értem anno miért voltam oda a Bosszúállókért. (egy Polgárháború már sokkal inkább méltó film) Igen. 142 perc sok. Szerelmi szál nem jó. De veszekszik nálam egy Vasember filmmel. (a 3-nál mindenképp jobb) A film az ami. Felhőtlen szórakozás. Ennél már remélem az Igazság Ligája lesz jobb.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ