T2 Trainspotting filmkritika

Megint válaszd az életet

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Danny Boyle rendező 20 év után visszacibálta a srácokat a vászonra, hogy megmutassa, ki mit választott. Van, aki az életet, van, aki a tűt, két évtizedet követően mégis mind ugyanoda lyukadnak ki: ismét a lé(t) a tét, és elnyeléssel fenyeget a fekete lyuk! Vajon most hogyan keverednek ki hőseink a fajanszból? Egyáltalán: ki kell onnan keveredniük? Hisz a mélypont is csak egy múló állapot.

„Válaszd az életet! Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál.”* Igen, válaszd ezt az életet! Mert megéri! Megéri?
Nem Chuck Palahniuk író érte el először a mélypontot a Harcosok klubja című regényével. Legalább 3 évvel megelőzte őt Irvine Welsh skót tollforgató a Trainspottinggal. Mindkét műre teljes joggal sütötték rá, hogy megfilmesíthetetlen, s mindkét könyvhöz végül – a mi szerencsénkre! – olyasvalakik nyúltak hozzá, akik páratlan kreativitással bírnak. A többi, mondhatni, filmtörténelem!
S mikor van értelme hozzányúlni újra egy kultklasszikushoz? Csakis akkor, ha az eredetinél jobbat csinálsz! Kevés olyan rendezőt ismerek, aki ilyen őrültségbe bele merne vágni, és csupán egyetlenegyet, aki meg is tudja tenni! Danny Boyle-t legalább akkora kíváncsiság hajtotta, hogy vajon hol vannak most főhősei 20 évvel később, mint amekkora minket nézőként furdalhat ezen abszurdum hallatán. Egyáltalán, van (normális) élet a Trainspotting után?

Megnyugtatásul közlöm: nincs! Simon alias Beteg Srác legálisan egy kis kocsmát üzemeltet a város szélén, a pult alatt viszont folytatja simlisségeit: most épp zsarolási ügyekre specializálódott, amelybe előszeretettel vonja be barátnőjét, Veronikát. Spud jelenleg teljesen szét van csúszva: belekóstolt a normális életbe egy nő és a fia oldalán, ám amikor elveszti a lába alól a talajt, a kapaszkodót kereső ujjai minduntalan fecskendőbe ütköznek. Majd jobb híján tollat ragad, ami, furcsa módon, mindannyiuk megváltásának bizonyul… idővel. Begbie a rácsok mögött húzta le az elmúlt éveket, minden vágya, hogy szabaduljon, de kontrollálhatatlan dühkitörései, mint mindig, most is folyton bajba sodorják. Beteges méreteket öltő indulatát a bosszú tartja takaréklángon, ám elég egy Renton nevű szikra… és persze Renton, aki az első részben lelépett a csapat minden vagyonával, ám most újra visszatér. Hogy miért? Talán a honvágy húzza vissza, talán a barátai hiányoztak, esetleg némi egészségtelen halálvágy, amit a bűntudat táplál… Renton és a bűntudat? Na nehogy már! A három jóbarát mindenesetre újra együtt, és előkészítve az új balhé, amihez csupán némi kezdő tőkére lenne szükség, lehetőleg még a brexit előtt! Ám feltűnik a színen Begbie, és köztudott, hogy négy dudás egy csárdában – különösen ha a négyből három átb@szott! – nem fér meg!

A T2 – és most tessék felkötni azt a bizonyos alsóneműt! – minden tekintetben jobb lett az elődjénél! Van egy épkézláb történet, amely persze helyenként át-átcsap nosztalgiába – szinte az első rész összes kulcsjelenete visszaköszön ilyen-olyan formában! -, de egye fene, ennyi belefér! Immár nem a drog áll a középpontban, de ez már nem is az az életet kereső, s aztán valamiért a pont az elől menekülő, hedonista baráti társaság, két évtized alatt sikerült átlépniük a Maslow-féle motivációs piramis néhány lépcsőfokán. A drog ugyan még mindig része az életüknek, de már csupán eszköz, és nem cél. Most a pénz válik a legfőbb inspirációs erővé, amelynek érdekében hőseink az érzelmeiken is felül tudnak kerekedni. Már aki!

Az első részre köröket ver rá az új etap a humor frontján. Szinte nincs olyan jelenet a filmben, amelyet ne kísérne harsány röhögés a nézőtéren: a főhőseink karaktereiből építkező jellemkomikumot jó ütemben váltogatja a helyzetkomikum. Remek példa erre Begbie visszailleszkedési kísérletei a megváltozott társadalomba! A színészek brillíroznak: Ewan McGregor hálásan lubickol Rentonként, Robert Carlyle soha nem volt ilyen vehemens Begbie-ként, Ewen Bremner olyan szeretetreméltóan mulya Spudként és Jonny Lee Miller olyan dörzsölt Simonként. Mindenki láthatóan élvezettel húzta vissza a 20 évvel ezelőtti bőrt a képére!

Danny Boyle azóta számtalan tapasztalatot halmozott föl a jobbnál jobb filmek elkészítése során, így talán nem meglepő, hogy technikai értelemben is sokat, sokkal többet sikerült hozzátennie magából, a stílusából ehhez a felturbózott Trainspottinghoz – arról nem is beszélve persze, hogy ezúttal több pénz is jutott rá! Míg az első rész az akkori fiatalok felnőtté válásának kiúttalanságát vette górcső alá, addig az új rész a mai középkorúak válságába enged bepillantást! Boyle rendezőként pedig sziporkázik, polgárt pukkaszt, felfordítja a gyomrot, s végül a saját nyomorunkat nevetségessé téve kínunkban kiröhögteti belőlünk a lelket is. Nem csalódunk: ez ismét igazi Boyle-i hullámvasút, pszichedelikus sokkélmény!

Ha ennyivel jobb a T2, akkor legalább akkora kultfilm lesz belőle, mint a Trainspottingból? A válasz meglepő módon: nem! Egyrészt nem ad olyan magasröptű (velőnkig) mélyenszántó válaszokat aktuális problémákra, mivel talán nem is annyira érzékeny a jelenkori társadalmi dilemmákra, másrészt nem funkcionál olyan gőzleeresztő szelepként sem a polgári lét identitásán, mint tette azt az elődje. Az új Trainspotting valóban inkább szórakoztat, mint leokád. A fajansz ezúttal nincs színültig telesz@rva! Merülhetünk bátran! Csak utánad!

Értékelés: 10/10

*idézet Irvine Welsh: Trainspotting című regényéből, fordította: Dragomán György és Polyák Béla


T2 Trainspotting filmadatlap


A videóklipek forrása: InterCom

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ