Szárnyas fejvadász 2049 filmkritika

Ki vagyok én?

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Denis Villeneuve hozzányúlt az érinthetetlenhez, és a saját képére formálva örökítette tovább az ember örök dilemmáját.

Hálát adhatunk az égnek, hogy a film rendezői székében a francia-kanadai Denis Villeneuve foglalt helyet, és nem mondjuk J.J. Abrams: mégis mit kezdtünk volna egy Szárnyas fejvadász-klón folytatással?! Villeneuve az elmúlt években bizonyította, hogy nem modern iparos, hanem igazi művészember, aki tényleg valami újat akar mutatni, ráadásul nem áll tőle távol a “Sötét Oldal”: csupa érzékeny, atmoszferikus, thrillerbe hajló darabból tevődik össze eddigi filmográfiája. Azért egy kultfilm folytatásának bevállalása még tőle is meglehetősen merész és szokatlan lépés: egyrészt mostanáig jellemzően egyedi produkciókat készített, ahol bátran a saját feje után mehetett, nem kellett másokhoz igazodnia; másrészt mégiscsak egy olyan filmről van szó, amely – tetszik vagy nem tetszik – szervesen beépült a popkultúrába, rajtahagyta a lenyomatát, sőt, mi több, meghatározta az irányát ember és gép viszonyának: annak, ahogy ma látjuk – és persze megéljük – az embertelenül felgyorsult technikai fejlődés kihatását az életünkre. Ridley Scott a mai felhozatalból keresve sem találhatott volna jobb rendezőt, aki a majmolása helyett valóban továbbgondolja a történetét, és alkotásával egyetemben föl mer hágni az evolúciós lépcső következő fokára, hogy leleplezze Nietzsche emberfeletti emberét. Ez van, gyerekek! Nekünk meszeltek!

Hogy ki vagyok én?! Mi a fa…

Villeneuve zseniálisan, szinte ritmusváltás nélkül veszi fel az eredeti film elejtett fonalát. Aki esetleg – az előzeteseket látva – abban reménykedik, hogy egy pörgős, akciódús popcorn-mozit fog látni a pénzéért, azt már most óva intem, hogy jegyet váltson rá. A folytatás egyedül a Szárnyas fejvadász dinamikáját másolja le szolgaian, de a Villeneuve által megidézett, egyszerre hiperrealista és poszt-apokaliptikus világnak ezek a lassú, szinte meditatív hatású, hosszú snittes felvételei kegyetlenül jól állnak.

Mondd, valójában ki vagy te?

Magányosan, az életből kitaszítva úszunk az embertelen, mégis ismerős táj felett, amely az IMAX vásznán kifeszülve annyira valóságosnak tűnik, hogy elfog a tériszony. Valahogy így érezhették magukat az első részben a Földre érkező replikáns migránsok – az ember “angyalai” -, amikor először vetették csalódott tekintetüket a földi “paradicsomra”. A film nagy érdeme, hogy ezt a “világvége” világot szinte kézzel fogható közelségbe hozza. Nem sokban hasonlít ez már az első részben megismert környezetre, elvégre három évtizeddel később járunk. A rendező nemcsak a sztorit, de az eredeti film szinte valamennyi aspektusát továbbfejlesztette. A végeredmény komplexitása túlmutat egy folytatáson: önálló produktum született, amely minden tekintetben megáll a maga lábán. Mi több: bebocsátást kér a kultikus remekművek pantheonjába!

Te meg ki vagy, öreg?

A két film között eltelt 30 év fontosabb történéseit a Warner Bros. 3 rövidfilmben villantja fel: az elsőben Niander Wallace-t, az “emberiség világtalan jótevőjét” láthatjuk, aki annakidején génmódosított eszközökkel mentette meg az éhínségtől a világot, és kebelezte be a megroggyant Tyrell Corporationt, az androidgyártó részvénytársaságot, hogy 2036-ban előjöjjön a legújabb fejlesztésű, szintetikus modelljével, amelynek engedelmességét rendhagyó módon prezentálja. A másodikban egy régóta bújkáló, Supper nevű replikáns veszti el a fejét, míg a harmadik egy negyedórás animációs film, amely a 2022-es nagy áramszünet, az Elsötétítés kulisszatitkairól regél. Egyik alkotás sem tartalmaz nélkülözhetetlen információkat az új filmmel kapcsolatban, inkább csak a marketing kampány része, célja az univerzumépítés, a ráhangolódás az elkövetkezőkre. És hát van is mire!

Jesszusom! Kik voltak ezek?

A folytatás tekintetében rögtön egy központi kérdés tisztázásra szorul, mégpedig a Szárnyas fejvadász legfőbb dilemmája, amelyet a 2007-es végső vágás verziója hivatott egyértelműsíteni: Rick Deckard replikáns vagy ember? A második rész ebben egyértelműen állást foglal. De sebaj, kapunk helyette egy újabb rejtélyt, amelyen a film végéig rágódhatunk, miközben helyet foglalunk a los angelesi rendőrség nyomozója, K – a Men in Black után szabadon – oldalán a viharvert repmobilban. Miután a film nyitányában rendkívül stílusos kézitusa során lekapcsol egy keresett replikánst, K a közeli, kiszáradt fa gyökerei közt rábukkan valamire, amely alapjaiban rázhatja meg a XXI. század egyébként is tótágast állt társadalmát. A nyomok a három évtizede köddé vált ex-fejvadászhoz, Deckardhoz vezetnek.

Ki vagy te? Zsaru?

Villeneuve az új Szárnyas fejvadászban éppúgy halmozza az allegóriákat, ahogy Scott tette 35 évvel ezelőtt: a kiszáradt, meddő fa gyökerei közt megbúvó titok vagy a vak, aki kivezeti az éhínség poklából a világtalan társadalmat, nem beszélve a központi szerepet játszó, unikornisra hajazó fa lovacskáról; mind-mind rendkívül erős, áthallásos kép, amely alaposan megdolgoztatja a tudatalattinkat. S ha már Wallace szóba került: azon morfondíroztam, hogy az androidokat, feladatteljesítés után, estére vajon miért nem “kapcsolják ki”, és helyezik mondjuk az ágy alá, amíg újra szükség nem lesz rájuk? Aztán leesett a tantusz, hogy micsoda ravasz gyerek ez a Niander: a replikánsokból éppolyan fogyasztói társadalmat épít fel, akár az emberekből, kvázi szintetikus gazdaságpolitikát folytat. Semmi sem vész el, csupán átalakul!

Mi vagyok én neked?

A film audio-vizuális fronton lehengerlő élményt nyújt: maga a térélmény (3D) nem is annyira kiemelkedő (elég a hagyományos verzióra beülni), de az IMAX-változat bizony ad annyi extrát, mint mondjuk a Dunkirk esetében. Roger Deakins operatőr pedig tényleg tudása legjavát nyújtja, a szó szerint szédületes nyitott tereket magába ölelő óriástotáljaitól kezdve a gyárépületek rozsdamarta fémszerkezeteinek távolijain át a budapesti bérházak málló lépcsőházainak szekond plánjaival bezárólag. Új értelmet nyernek Pilinszky sorai: “Plakátmagányban ázó éjjelek.” Különösen megkapó a kontraszt Wallace rezidenciájához képest: a filmben megtartják a Tyrell Corporation egyiptomi piramisokat megidéző épületegyüttesét, ám ezúttal számtalan belső felvétellel mutatják be, hogy a “világmegmentő” birodalma egy egészen külön világ: személytelen és rideg, mintha egy android tervezte volna. A fény-árnyék-víz játék rendkívül furcsa atmoszférát teremt, a lebilincselő, szinte delejes képsorokról a néző képtelen elszakítani a pillantását. Villeneuve valami egészen új, megfoghatatlan, borzongást kiváltó hangulatot teremt, ráadásul kitágítja a Szárnyas fejvadász univerzumát a San Diego-ba és Las Vegasba tett kitérővel: ezúttal nem szorulunk be a belterjesen elterpeszkedő, füstös és élhetetlen los angelesi metropoliszba. A képeket tökéletes összhangban egészíti ki a zene, amelynek egy része sajátos Vangelis-intonáció, a többi pedig fölöttébb kellemetlen zajok egyvelege; ezek összességében nyugtalanító benyomást keltenek, mintha a világot egyre jobban eluraló entrópia a zenét is felfalta volna.

Ki vagyok én ebben a történetben?!

Ryan Gosling eszköztelenül burkolózik a karizmájába, miközben a film nagyobbik részében elkeseredetten küzd a Harrison Ford alakú hiánnyal a vásznon. Ha Shia LaBeouf helyett Gosling bújt volna az ifjú Indiana bőrébe a kristálykoponyás – korántsem – királyságban, vajon ma új filmes szériával lehetnénk gazdagabbak? A színész Ana de Armas-szal és Mackenzie Davis-szel közös édeshármasa versenyre kelhetne a filmtörténelem leglátványosabb pettingje díjáért. Jared Leto kevés játékidőt kap, de azt totálisan kitölti, szemben a Jokerként való ripacskodásával, Harrison Ford pedig olyan, mint a jó bor: az idő csak újabb ízekkel telíti.

A “Kik” helyett jobban izgat az, hogy hol a pics@ban vagyunk?!

Villeneuve tökéletesen viszi tovább a Szárnyas fejvadász alapfelvetését, az emberi identitás keresését, egy csavarral megfejelve. Mi vagyok én, ha az emlékeimtől képes vagyok összezavarodni? Mi vagyok én, ha meghatározhatatlan módon ragaszkodok egy társalkodó szoftverhez? Mi vagyok én, ha bele tudok helyezkedni egy másik lény helyzetébe? Mi vagyok én, ha mindez az őrületbe képes kergetni? Ki vagyok én, ha egy ügyért bármit hajlandó vagyok feláldozni?
Az emlékek, mint tapasztalatok, a személyiség nélkülözhetetlen építőkövei. Mi történik, ha ez a szilárd alap hamis kartonnak bizonyul? Elveszítve a biztos pontot az életben minden labilissá, bizonytalanná válik. Viszonyítási pont nélkül meghatározhatatlanul szorulunk ki a létezés perifériáira. A koordináta-rendszer rabszolgái vagyunk, mindegy, hogy anya vagy lombik szült minket! Elenyésző fények a sötétben, akárcsak könnycseppek az esőben.

Értékelés: 9/10


Szárnyas fejvadász 2049 filmadatlap


1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ