Oroszlán filmkritika

Minden úgy történik, ahogy történnie kell

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Egy öt éves kisfiú elveszik valahol India szívében, majd megannyi nélkülözés és megpróbáltatás után egy másik földrészen szocializálódik szeretetben és boldogságban. Akár tündérmese is lehetne, de ez maga a valóság, ráadásul a történetnek itt még nincs vége! Az immár felnőtt férfi a közösségi média és a Google Earth segítségével keresi meg 25 éve nem látott családját. Mi ez, ha nem a digitális korszak diadala? Nem, semmiképpen sem egy Google-reklám! Bár annak egészen pazar volna!

Elé álltak, a szemébe néztek:
Probléma vagy, nem kellesz senkinek!

/Ossian: Haragban a világgal/

Gyerek vagyok

Pillangók! Az apró, sárga színű rovarok felhőkben rajzanak az öt éves fiúcska körül, miközben ő szájtáti kíváncsisággal figyeli őket. Szárnyaik szinte érintik a szurtos kis arcocskát, és egy törékeny pillanatra minden gondot magukkal ragadnak: nincs Örök Dilemma, hogy ma bálákat cipelve, koldulva, lopva vagy a szemét közt turkálva lesz-e meg a család napi betevője, elhalványul az otthon magára hagyott kishúg, Sekílá a szívében lelkiismeret-furdalás közepette őrzött képe, valamint a felszín alatt lappangó félelem, hogy a rajongva imádott bátynak esetleg csak a terhére van! Egy pillanatra ismét gyerek! Ez a pillanat jár neki! Kiáltás visszhangzik a dombok közt, s felsejlik testvére, Guddu alakja. Mennie kell! Szárú elindul, és még csak nem is sejti, milyen elképesztő utazás áll előtte, India nyomornegyedeitől a bürokrácia útvesztőin át egészen Ausztráliáig, hogy utána csupán egyetlen gondolat, vágy kínozza: hogy újra rátalálhasson a gyökereire!

Gyerek vagyok, és utcákon át szaladok

A 80-as évek közepén járunk, Szárú mélyszegénységben él a legsötétebb Indiában, öt éves kora ellenére tevékenyen közreműködve családja létfenntartásában. Bármilyen mostoha sors is ez, a kisfiú megtalálja benne a boldogság ritka pillanatait, még ha azok olykor éppoly megfoghatatlanoknak is tűnnek, mint maguk a pillangók. Szárú unszolására a bátyja egy nap magával viszi a közeli nagyvárosba, ám útközben a fiúcskának nyoma vész: a körülmények szerencsétlen összejátszása révén az 1600 kilométernyire fekvő Kalkuttába sodorja az élet, s az öt éves kisgyermek teljesen magára marad.

Már a pályaudvaron – ami méreteit tekintve szinte város a városban – kénytelen szembesülni az akkori indiai társadalom közönyével. „Nem is emberek kavarogtak azon a pályaudvaron, csak egy alaktalan massza, amelyre éppúgy nem gyakorolhattam hatást, mint a folyóra vagy az égre”, írja könyvében. Bár egy-két ember megpróbálja szóra bírni a magányos gyermeket, a nyelvi nehézségek miatt hamar az érdeklődésüket vesztik, és magára hagyják. Szárú „reménytelenül zártnak találva a felnőttek világát” inkább úgy dönt, hogy egyedül boldogul: hetekig él egymagában az utcán, amihez elég rutint hozott otthonról, és első kézből tapasztalja meg az utcakölyök-lét axiómáját: míg a többség számára láthatatlan tartományban mozogsz, addig bizonyos nem kívánatos elemek mindig rád találnak!

Szárú felhívja magára a hatóságok figyelmét is – mivelhogy önként, egy jóakarójára hallgatva végül bejelentkezik a rend éber őreinél -, ám ezzel cseberből vederbe kerül: előbb védőőrizet gyanánt cellába zárják az őrsön, majd bezsuppolják egy javító-nevelő intézetbe, amely a problémás gyerekek – csellengők, bandatagok, elmebetegek, tolvajok és gyilkosok – gyűjtőhelye. A cél, hogy ezek a gyerekek kikerüljenek a társadalom látóköréből: hogy ne legyenek szem előtt, egyszerűbb besöpörni őket a szőnyeg alá, mint a szemetet!

És nem vagyok, ha nem kapok szerepet

Itt talál rá egy gyermekvédő szervezet, amely rövid úton kimenti ebből a legitimált pokolból, s miután hónapokig hiába keresik a szüleit, végül elintézi Szárú örökbefogadását. Az öt éves kisfiú egy szerető ausztrál családhoz kerül Tasmániában, akiket egyetlen gondolat vezérel: segíteni a rászorulókon. A magyar felmenőkkel bíró nevelőanya, Sue sajátos nézeteket vall: a világ túlnépesedésének megoldásában azzal vállal szerepet, hogy lemond a szülésről, és inkább a harmadik világból fogad örökbe gyermeket.

Nem Szárú az egyetlen, akit magához vesz, másik nevelt fia, Mantos azonban kevésbé szerencsés mostohaöccsénél: míg Szárú örökbefogadása – a rendőrőrsre való besétálástól a repülőgépből való kiszállásig – alig 5 hónap alatt lezajlott, addig a másik fiúnak két éves jogi procedúrát kell végigsenyvednie. A két évből mindössze két hónapot tölthet a gyermekvédő szervezet gyermekotthonában, a többit abban a javító-nevelő intézetben kell végigkínlódnia – sorozatos fizikai és szexuális erőszaknak kitéve -, amelynek rövid ideig Szárú is lakója volt. Így mire Tasmániába kerül, a lelkileg sérült Mantos finoman szólva is némi ambivalenciával küzd.

Gyerek vagyok, és arcoddal utazom

Szárú sohasem tesz le róla, hogy megtalálja a valódi családját. Miután elvégzi az iskoláit, és kilép a nagy betűs életbe, elementáris erővel támad fel benne a vágy, hogy belekezdjen a keresésbe. Azonban nyomozásai folyamatosan zsákutcába futnak, egészen addig, míg a szélessávú internet szárba szökkenésével utat nem tör magának a sokak által ostorozott közösségi média, és a Google forradalmi alkalmazása, a Google Earth. Új remény ébred a szívében.

Szárút a keresésben nem olyan filozófiai közhelyek motiválják, miszerint azért szeretné megismerni a múltját, hogy megtudja, ki is ő valójában… persze az valóban érdekli, hogy honnan jött – hol van az a pont a térképen -, de a saját személyazonosságával teljesen tisztában van. Nem tartja magát indiainak. Ő ausztrál. Szárú valóban csak a családját keresi, amelynek tagjai – emlékei révén – éppúgy részei az életének, éppúgy formálták egyéniségét, mint a nevelőszülei. Vajon sikerül megtalálnia őket?

Ebben a filmben csak magamat játszom el

Az előzőek tükrében nincs mit meglepődni azon, hogy Szárú története papírra és mozivászonra kívánkozott. A könyvet Larry Buttrose szellemírónak mondta tollba Saroo, azaz „Szárú” Brierley, és remekül sikerült, csak ajánlani tudom mindenki figyelmébe. Amíg a könyv a történések mozzanatait veszi számba, és részletekbe vesző ízelítőt nyújt India sötét oldaláról, az örökbefogadást ellehetetlenítő bürokráciáról, valamint a címszereplő családja utáni nyomozásáról, addig a filmnek a sztori érzelmi vonulatát sikerül érdemben megragadnia. Az írott és a fotózott verzió – néhány apró-cseprő, az eltérő formanyelvből adódó különbséget leszámítva – tulajdonképpen nagyszerűen kiegészíti egymást.
Bár az adaptációk esetében jellemzően mindenki a könyvet sorolja előrébb a mozgókép „kárára”, most én mégis először a filmet javasolnám megtekintésre, s csak utána a könyv olvasását: így nem próbáljuk a vásznon látott történéseket mindig a bennünk élő könyvhöz igazítani, és szabadabban élvezhetjük a színészek játékát.

Mert hogy van mit! Dev Patel gettómilliomosként tűnt föl Hollywoodban, s azóta hol levegőt hajlít, hol hírt, esetleg nyugalmat ad, de egy biztos: a kisujjában van a végtelen. Még a fizimiskáját is sikerült lobogó sörénnyel oroszlánosra venni. Az alakításától szem szárazon, ő pedig BAFTA-díj nélkül nem marad. Nicole Kidmant évek óta nem láthattuk ilyen lehengerlő természetességgel játszani, Rooney Mara pedig egy egysíkú szerepben is rutinszerűen nagyot tud domborítani. Az indiai színészek, főleg a gyerekek, egytől egyig kiemelkedő alakítást nyújtanak, s minden további nélkül felnőnek hollywoodi kollégáikhoz!
Az Oroszlán az öt BAFTA (Brit Filmakadémia) jelölésből a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb férfi mellékszereplő díját nyerte el, és meglátjuk, hogy ez az arány javulni fog-e a február végén esedékes Oscar-díjátadón, ahol hat jelöléssel indul.

Gyerek vagyok, és a sötétben bújok szépen

Elborzasztó a könyvben olvasható adat, miszerint még most is mintegy százezer hajléktalan gyermek él Kalkutta utcáin, és többségük meghal, mielőtt felnőhetne. Bár társadalmi szinten lényegesen javult a helyzet a 80-as évekhez képest (lásd például a fentebb említett javító-nevelő intézetet megszüntették!), az azóta érvénybe léptetett törvényi szabályozások átláthatatlanná és még hosszabbá teszik az örökbefogadási folyamatot – ez egyébként sajnos itthon is jellemző tendencia!


Gyerek vagyok, és szobák mélyére vágyom

Szárú azok közé a szerencsések közé tartozik, akik végül révbe értek, s tengernyi megpróbáltatásaik után, mondhatni, megkapták a méltó jutalmukat: két családra is szert tettek! Emellett e fiatalember személyes és kulturális értelemben is gazdagabbá vált, egyedi, bennfentes rálátással két, teljesen eltérő kultúrára. Könyvében meg is jegyzi: úgy látja, hogy mi, nyugatiak, „személytelen kertvárosainkban és az egyéni önmegvalósításainkkal elveszítettünk valami nagyon fontosat”. S a magam részéről ennek hazai vetületét nagyon is érzem a főváros és a vidék között egyre szélesedő szakadékban.

Szárú töretlen hite az emberekben, és az emberek közötti kapcsolatban példaértékű, főleg annak fényében, amiken keresztülment. Így talán helyénvaló, ha a cikk végén tőle idéznék szabadon: minden úgy történik, ahogy történnie kell. Ettől a fiútól ez valóban alázatra intő gondolat.

*Saroo Brierley könyvét az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre!
**A fejezetcímek a
Republic együttes Gyerek vagyok című dalának szövegéből származnak!


Oroszlán filmadatlap feliratos előzetessel


1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ