Menedék filmkritika és könyvajánló

Állatkerti útmutató

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A holokauszt témáját már sokan, sokféleképpen feldolgozták, de a Menedékhez hasonlóan rendhagyó módon még nem. Mint a többi, korszakot megidéző mű, jelen opusz is megtörtént eseményeken alapszik, a világháború borzalmait ezúttal egy állatkert életén keresztül követhetjük nyomon, amely bizonyos tekintetben élét veszi az eseményeknek, más oldalról viszont szembesít azzal, hogy ami történt, az a Természet, ember és Isten ellen való.

Holokauszt témában nehéz immár újat mondani – bár sokak szerint nem is ez a cél, hanem hogy soha ne feledjük! -, azonban a Varsói Állatkert története erre rácáfol. Jan és Antonina Żabiński még a második világégés előtt vették át az állatkert vezetését: Jant elismert zoológusként nevezték ki igazgatónak, ám Antonina idővel még nagyobb megbecsülést szerzett az “állatkertész feleségeként”, hála állatszeretetének és különös intuícióinak.
Jan mindig is egy olyan állatkertről álmodozott, amelyben békességben férnek meg egymás mellett a természetes ellenségek, a növényevők és a ragadozók, ahol a látogatók a lehető legközelebbről figyelhetik meg a természet csodáit. Az állatkertész villája jobban hasonlított egy menhelyhez, mint autentikus főúri lakhoz: befogadott “házi” kedvencektől nyüzsgött a épület, borz, nyúl, macska, oroszlán- és hiénakölykök osztozkodtak a helyen, s éltek paradicsomi idillben egymás mellett. Ebben az állatkertben nem váltott ki megütközést, ha nyitáskor a kapuhoz kerékpározó igazgató vagy a felesége nyomában strucc vagy teve ügetett, köszönteni a türelmesen várakozó látogatókat.

Fehéren fekete vagy feketén fehér?

Antonina, azon kívül, hogy ellátta a háztartást, a ház körüli teendőket és az otthoni kisebb állatseregletet, valamint nevelte a fiúkat, Ryszardot, tevékenyen kivette a részét az állatkert életéből is. Különleges beleérző képességgel viseltetett az állatok iránt, amitől azok megnyugodtak, kezesekké váltak a társaságában. A film egyik legjobb jelenete, amikor Antoninát egy összejövetelről szólítják el, mivel megszületett egy elefántborjú, ám gond adódik vele. A “kicsi” nem lélegzik, ám az elefántszülők senkit nem engednek a közelébe. Antonina halált megvető bátorsággal lép be a tomboló elefántok karámjába, s nemcsak a dühöngő szülőket fékezi meg, de meg is menti a mázsányi “csöppség” életét. Gyönyörűszép jelenet, kár, hogy nem igaz! Ugyanakkor nagyon pontosan bemutatja Antonina valódi jellemét, és az állatok iránti mély elkötelezettségét!

Márpedig a cica az enyém!

A Jan és Antonina által megteremtett idilli Édent Hitler Lengyelország elleni villámháborúja tiporta sárba. A bombázások még csak a vég kezdetét jelentették. Hamarosan megjelent Lutz Heck, a Birodalom Állatkertésze, hogy kisajátítsa a legkülönlegesebb állatokat a németországi állatkertek részére. Mindezt persze úgy adva elő, mintha az állatok érdekében és a Varsói Állatkert megsegítéséért cselekedne, teljesen önzetlenül. Bár azt már semmivel sem tudta – és hát nem is igyekezett! – megmagyarázni, amikor szilveszter éjjel egy pogány szokást megidézendő, ittas barátaival sorban lelövöldözték a megmaradt állatokat. “Az SS katonák nem csak páratlan egyéniséggel rendelkező, figyelemre méltó élőlényként képviselt értéküket vették semmibe, de ezek a férfiak még csak zsigeri félelmet vagy fájdalmat sem néztek ki az állatokból. Egyfajta pornográfia volt ez, melynek során a gyilkolás röpke, örömteli borzongása többet nyomott a latban, mint az állatok élete.“* Antonina, bizonyságát adva páratlan intuitív képességeinek, már ekkor papírra vetette a naplójában: “Vajon hány emberi lény fog meghalni az előttünk álló hónapokban?

Jawohl, Mein Führer!

Heck közel hasonló megalomán elképzelésekkel bírt, mint Hitler: három tiszta vérű, kihalt állatfaj feltámasztása lebegett célként a szeme előtt, talán hogy legyen miről és mire vadászniuk a győztes háborút követően az árjáknak. Az erdei tarpánokat (neolit őslovakat), az őstulkot és az erdei ősbölényeket akarta – génsebészet híján – eugenetikai módszerekkel, úgynevezett visszatenyésztéssel (a kihalt fajra legjobban hasonlító állatok újabb és újabb keresztezésével) újra létrehozni. Terveit a Varsói Állatkertben tervezte megvalósítani.
A film Heck vonzódását, és az életben maradás miatt ezt látszólag viszonzó Antonina kapcsolatát lovagolja meg, s viszi végig akkurátusan az egész történeten. Ez az egyébként fiktív “szerelmi” szál azonban megöli a történet velejét, miszerint Jannak és Antoninának számos zsidót sikerült megszöktetnie a varsói gettóból a nácik orra előtt, s évekig rejtegetni őket az állatkertjükben. A szöktetés természetesen helyet kap magában a filmben is, ám elillan az események minden drámaisága, élét vesztik olyan helyzetek, jelenetek, amelyeknek úgy kellene belevágniuk a nézőbe, mint az élesre fent bajonett. Kár érte, mivel a film alapjául szolgáló, azonos című könyv, amelyet Diane Ackerman vetett papírra, bizony tele van állkoppantó tényekkel, amelyek vászonra kívánkoznak, ám kihagyott ziccerként hullnak porba.

menedek-3
Jan és Antonina Żabiński

Lenyűgözve olvastam Ackerman könyvét, amely valamiféle szépirodalmi tényregény, amely szokatlan módon minimalizálja a dialógusokat, viszont olyan alapos és kiterjedt kutatómunkáról árulkodik minden sora, hogy az Olvasó örömmel veszik el benne. Lelkesen mesél például az ősi vérvonalak előremutató keveredéséről – az utódok így erősebbek, szívósabbak lettek! -, és hogy az emberiség is visszavezethető egy szűk (mintegy száz) egyedszámú csoportra. “A mitokondriumok DNS-einek egy 2006-ban elvégzett vizsgálata az (1931-ben a világ zsidóságának mintegy 92%-át kitevő) askenázi zsidók származását négy nőre vezette vissza, akik a Közel-Keletről a második-harmadik században vándoroltak Itáliába. Az egész emberiség eredete visszavezethető egyetlen személy, egyesek szerint egy férfi, mások szerint egy nő génállományára. Nehéz elképzelni, hogy a sorsunk ennyire bizonytalan, de hát mi vagyunk a természet csodái.

menedek
Még egy kis progromot, Herr Heck?

Beszámol a nácik állatbarát és környezetvédő attitűdjeiről, hogy kiálltak az egészséges életvitel és az állati jogok mellett is. „A Harmadik Birodalom alatt az állatok nemes, mitikus, szinte angyali lényekké váltak – ahogy persze az emberek is, csak éppen a szlávok, a cigányok, a katolikusok vagy a zsidók nem. Mengele alanyait mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül lehetett operálni, de a náci zoofília ékes példájaként az egyik vezető biológust megbüntették, amiért egy kísérlet közben nem adott elegendő érzéstelenítőt a hernyóknak.

Ember a fellegvárban

Ugyanakkor több népirtást az ösztönök szintjén elemez, párhuzamot vonva az állatvilággal: “az oroszlánokat felhozva, a szokásos forgatókönyv szerint egy agresszor megtámadja valamelyik szomszédos falkát, megöli annak vezérhímjét, és lemészárolja a kicsinyeket, erőszakkal párosodik a nőstényekkel, ezáltal létrehozva a saját vérvonalát, és megkaparintja a korábbi hím területét.” Szerinte erre vezethető vissza a törökök 1915-ben az örmények ellen elkövetett progromja, 1990-ben a boszniai keresztény szerbek muszlim lakosság ellen elkövetett tettei vagy épp 1994-ben Ruandában a hutuk és tuszik között kitört konfliktus. A holokausztot azonban másképp látja, “sokkal inkább előre megfontolt, korszerűbb és módszeresebb, ugyanakkor primitívebb. Németország bűntette evolúciós léptékű volt.”

“Állatkertrendezés”

A filmben fájóan elnagyoltnak éreztem Janusz Korczak figuráját, aki a varsói gettóban a gyerekeket istápolta. Amikor Korczak hírét vette, hogy a gettót hamarosan kiűrítik, egy színdarabot játszatott el a gyerekekkel, amelyben egy beteg, ágyhoz kötött gyermek álma valósult meg, amikor a király orvosa kikúrálja, s ő kiszabadul az őt foglyul ejtő szobából. A halál elfogadását könnyítette ezzel meg a rémült gyerekek számára, s amikor eljött a pillanat – Korczak megmenekülhetett volna, de nem volt hajlandó magára hagyni tanítványait! -, és fel kellett szállni a Treblinkába induló marhavagonba, “csoda történt, kétszáz halálra ítélt, tiszta lélek, és egy sem sírt. Egyikük sem szaladt el. Egyikük sem próbált elrejtőzni. Sebzett fecskeként csüngtek tanítójukon (…) A lengyelek mártírnak tartják Korczakot, az izraeliek pedig a Harminchat Igaz Ember egyikeként tisztelik“. A zsidó legenda szerint van néhány közönséges halandó, akiknek önzetlen jó cselekedetei miatt nem pusztítja el Isten a világot.

Janusz Korczak és a halálba induló gyermekek

A Menedék mozgóképes verziója a kihagyott ziccerek filmje, amelyet Jessica Chastain próbál elcipelni a hátán, ám az alacsony költségvetés, az erőtlen rendezés és a foghíjas forgatókönyv rendre térdre kényszeríti. Jan és Antonina Żabiński története ennél jóval többet érdemelt volna, olyat, amiben lobog a tűz, pezseg az élet! Viszont az alapjául szolgáló könyvet ajánlom a holokauszt téma iránt érdeklődők figyelmébe!
Záró gondolatként álljon itt ezúttal Antonina naplójából egy részlet, amelyet az asszony a háború végén vetett papírra, miután vehemens fellépése következtében a “felmentő” – valójában minden mozdíthatót elemelő! – orosz katonák visszarettentek az erőszakoskodástól: “Ha az olyan érzésből jövő szavaknak, mint anya, feleség, nővér akkora a hatalmuk, hogy képesek megváltoztatni egy gazember hangulatát és legyűrni gyilkos ösztöneit, akkor mégiscsak reménykedhetünk az emberiség jövőjében.

A film értékelése: 5/10

*Cikkünkben található idézetek Diane Ackerman Menedék című, Komló Zoltán fordításában, a Gabo Kiadó gondozásában 2017-ben megjelent kötetből származnak, amelyet a kiadó bocsátott rendelkezésünkre


Menedék filmadatlap


NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ