Kicsinyítés filmkritika

Törpüljünk liliputira

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Nem a méret a lényeg, igaz? Legalábbis ezzel áltattad eddig magad. Pedig ez válóoknak is megteszi. Mi több, ez a fajfenntartásunk záloga. Mielőtt elsápadva méricskélni kezdenéd magad, elárulom: a kicsi a nyerő!

Legutóbb A Hangya bizonyította szélesvásznon, hogy nem feltétlenül szükséges a nagy kalandért az eget, az űrt vagy épp egy másik dimenziót fürkészni, az orrunk előtt elterülő mikrokozmosz is számtalan felfedezésre váró izgalmat rejt. Közel három évtizede mentek össze Rick Moranis kölkei, és bár a Marvel Stúdiónak nemrég sikerült újat mutatni a hangya-adaptációval, ez kevésnek bizonyult a töpörödött kultstátuszhoz. Alexander Payne író-rendező elérkezettnek látta az időt, hogy egy jó témáért kimozduljon a komfortzónájából, és a tudományos-fantasztikum területére tévedve az eddigi legnagyobb költségvetést kalapozza össze magának, amivel valaha dolga volt.
A “pénztelenség” általában kedvez a kreativitásnak, jó példa erre a Wachowski-(most már)nővérek Mátrixa, amely kultfilmként indult, a büdzsében dúskáló folytatásai azonban meg sem közelítették az első rész által magasra helyezett lécet. Payne most kétszer nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, mint az addigi legdrágább, Jack Nicholson nyugdíjazását taglaló Schmidt története című opusza, a végeredmény pedig finoman szólva is kaotikusra sikeredett.

Drágám, hamarosan úgy összemegyünk, mint az életszínvonal!

Norvég – miért nem brit? – tudósok rábukkannak a Szent Grálnak bizonyuló formulára, amely egy csapásra megoldást kínálhat az emberiség legnagyobb dilemmájára: a túlnépesedésre, és a belőle fakadó környezeti problémákra. Nincs is más teendőnk, mint 12 centiméteresre kicsinyíteni magunkat, és a gondjaink velünk együtt eltörpülnek! Egészen meggyőző 36 liliputi 5 év alatt összegyűlő, nem komposztálható szemétmennyisége, amely egy kétgenerációs család napi hulladékának felel meg. Arról nem is beszélve, hogy sokkal kevesebb pénzből meg lehet élni – nem csoda, hogy a kicsinyítés intézményével elsősorban a középosztály él, aki megtakarításaiból végre megvalósíthatja azt a luxuséletet, amelyre mindig is vágyott. A szegényebbek meg – ha valamilyen okból kifolyólag el is érik a megfelelő méretet – Liliputban is a társadalom peremén kénytelenek tengődni, két részre osztva az aprónépet.

Nem, Matty! Sajnálom, de nincs rá mód, hogy csak a tested menjen össze, “odalenn” pedig ugyanakkora maradjál!

Az átlagember mintapéldánya, Paul Safranek tipikus alsó-középosztálybeli, aki elszántan gürcöl, hogy feleségével összehozzanak egy házra valót, ahol végre beteljesíthetik a családi idillt. Ám a számlák és az adósságok halma alól nem igazán lát rá reális esélyt, hogy ez valaha is bekövetkezhessen. Végső kétségbeesésükben a kicsinyítés mellett döntenek, és mi velük együtt esünk át a tűzkeresztségen.
A film három részre tagolódik. Az első fele magával a kicsinyítés eljárásával foglalkozik, és igyekszik olykor abszurdba hajló humorral bemutatni, mivel is jár ez az egész procedúra. Ez a produkció legkreatívabb, és egyben leglátványosabb szegmense, amely felszínesen érinti a procedúra gazdasági vetületeit is.

A jövő divatja: nincs többé kopasz fej, csupán seggig érő homlok!

A második rész a kicsinyítés társadalmi oldalára fókuszál: vajon szociálisan is megoldással szolgál-e az emberiség bajaira? Eltörpülnek-e a társadalmi osztályok közti különbségek a méretváltozással? Az embereket összekötő hidak pilléreit továbbra is a másoknak való segítségnyújtás szándéka fekteti le, a tisztelet alapozza meg, és az empátia köti össze. Ezt tanulja meg újra Safranek a vietnami menekülttől, aki mindenki más érdekeit maga elé helyezi.
A film utolsó harmada egy világmegváltó kommuna körül forog, és totális lejtmenetbe viszi a történetet. A mélypont az a tömény romantikus giccs, amit az alkotók a produkció katarzisának szántak. Felfoghatatlan, hogy miután annyit foglalkoztak a világnak hátat fordító gyülekezettel, a végén miért tiporják szó szerint sárba őket.

Anyám, mennyivel jobb színész ez a csaj nálam!

A szereplőválasztás terén is gondok vannak: megszoktuk már, hogy Matt Damon szörnyekkel, bérgyilkosokkal, kormányokkal, környezeti elemekkel vagy épp szélmalmokkal viaskodik, talán ebből kifolyólag totál hiteltelen most átlagemberként a vásznon. Csak pislogunk, amikor egy teljesen átlagos egyedülálló anyukával vacsorázik, mert egyáltalán nem illenek össze, és Hong Chauval közös párosuk is elsősorban a vietnami lány miatt működőképes. Damon a szerep kedvéért sok mindent bevállal, vajon a színészi alakítás miért nincs ezek között? Csak magas labdákat adogat a mellékszereplők számára.
Akik legalább érdemben le is csapdossák azokat! Nem véletlenül jelölték Chau kisasszonyt Golden Globe-díjra a filmbeli szerepéért: az összes távol-keleti sztereotípiát felsorakoztatja figurájában, ám a játékidő előrehaladtával az idegesítő, csak vezényszavakban kommunikálni képes asszony egyszer csak a szívünkhöz nő. Christoph Waltz szintén brillírozik, a pimasz életművész szerepe miatt hajlandóak vagyunk megfeledkezni a legutóbbi James Bond-filmben, a Spectrében nyújtott alakításáról, amellyel méltán érdemelte ki a legjelentéktelenebb Bond-főgonosz címet.

Akikért érdemes beülni a filmre (Christoph Waltz és Hong Chau)

Payne túl sokat markol, és az ujjai közt az egyébként remek alapötlet alkotóelemenként folyik szét. Mindenről mondani akar valamit, egy új perspektíváért kész betörni előttünk az ablakot, de végül csak maszatol az üvegen. Pedig a kis dolgokból születnek a legnagyobbak.
A film hossza (2 óra 15 perc) elrettentő, a vágó ollójáért kiált, mondjuk az utolsó harmadáért nem is lenne kár. A vágószoba padlóján a helye. A magyar szinkron viszont fenomenálisra sikerült. A szinkronizálás aranykorát idézi meg. A magyar szövegért felelős Speier Dávid ezúttal igazán kitett magáért, rendkívül szórakoztató és kreatív magyarosítások születtek, amelyek – ha jobb filmről lenne szó – bizton beszivárogtak volna a köznyelvbe.
A humor terén a kezdeti helyzetkomikumot felváltja a jellemkomikum, majd hamarosan azt vesszük észre, hogy már nevetni sem tudunk a filmen – mintha az alkotók maguk is belefáradtak volna a “szellemes sziporkákba”, és tűkön ülve velünk együtt várnák az egésznek a végét.

Besz@rás! Most tényleg egy vietnámi csajjal egy francia vitorláson ülök egy norvég fjordban és amerikai létemre orosz vodkát csempészek?!

A helyzet az, hogy az Utódok után a Kicsinyítés bizony csalódást keltő produkció az író-rendezőtől, sokkal többet vártunk tőle. Csak remélhetjük, hogy a film totális bukása (a 68 millió dolláros büdzséből világszinten még a felét sem hozta vissza) nem szegi kedvét, hanem visszatér a kis költségvetésű drámai vígjátékokhoz. Nem szabad lekicsinyelni a világ problémáit. Alex, ez annyira kicsinyes dolog!

Értékelés: 5/10


Kicsinyítés filmadatlap



3 HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..