Egy erőszakos orális aktus és következményei
avagy a nyolcadik utastól a tervezőig

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Még néhány nap, és a mozikba kerül Ridley Scott legújabb hagymázas rémálma, az Alien: Covenant. Nem kell fanatikus rajongónak lenni ahhoz, hogy a néző magában vagy – az elszántabbja! – a korábbi részeket újra ledarálva Alien-számvetést készítsen, és a felemás fogadtatású Prometheus-ból kiindulva felállítsa az új etappal kapcsolatos elvárásait. Van, aki több xenomorphot és még több „hentelést”, mások inkább a Prometheus által felvetett, már-már filozófikus kérdésekre várnak kielégítő(bb) válaszokat, köztük is a legfontosabbakra: vajon mit akarnak tőlünk a Tervezők? És miért kell ehhez a rendkívül szeszélyesen viselkedő fekete trutymó? Valami azt súgja, hogy Scott tartogat még némi meglepetést, és csak remélni merem, hogy kedvenc idegenünk által előszeretettel alkalmazott erőszakos orális aktusban a rendező minket, nézőket nem, csupán a film karaktereit részesíti!

Sikolts, ahogy az idegen a torkodon befér
In space no one can hear you scream

38 éve tett egy kis kitérőt a Nostromo teherűrhajó a Zeta 2 Reticuli kettős csillagrendszer egyik, a Szaturnuszhoz hasonló, gyűrűs gázóriásának LV-426 elnevezésű holdjához (e Calpamos nevű bolygónak a másik holdja az az LV-423, ahová a Prometheus legénysége a széria moziverzumában, időben korábban megérkezik), és ezzel nem csupán filmtörténelmet írt, hanem a felszínen talált létformához hasonlóan tette magáévá a Föld nevű bolygó popkultúráját. Ridley Scott, aki reklámfilmes és tévésorozatos múltját követően épp az első nagyjátékfilmjével, a kosztümös Párbajhősökkel emelődött ünnepelt elsőfilmesként piedesztálra, soron következő alkotásával, amely a magyar keresztségben a zseniális A nyolcadik utas a Halál címet kapta, a hitchcocki suspense-t járatta csúcsra a világűr sötétjében, ezzel letéve a tudományos-fantasztikum egy teljesen új irányának az alapköveit, amelyen azóta rengetegen útra keltek, de érdemben hozzátenni – magát Scottot is beleértve! – azóta sem igazán sikerült senkinek.
Pedig az alapelképzelés szerint a Star Beast – ez volt a legelső címe! – egy alacsony költségvetésű B-horrornak indult, amely kimerül a látszólag rendkívül büdzsébarát zárt térben való macska-egér játékban. Amikor azonban a stúdió meglátta Scott első nagyszabású vázlatait, megérezve a reménybeli dolláreső illatát, már nem volt rest mélyebben a zsebébe nyúlni. Ugyanakkor a halott space jockey elnagyolt díszletéről – amely később a Prometheus kiindulási alapjául szolgált -, kezdetben hallani sem akartak, míg Scott meg nem győzte őket: pont az ilyen gigantikusnak tűnő megoldások teszik majd egyedivé a filmjüket.

A space jockey és a paraziták

A próféta szólott belőle! Az űrhajó belsőkön és külsőkön hosszan elidéző kamera ráérős snittjei, a gyönyörűen kivitelezett nagytotálok, a hold felszínén folyvást fújó szél zúgása, a space jockey űrhajójának mozdulatlan, kihalt „idegensége”, s vele ellentétben a Nostromo apró neszei, mély csendje vagy épp vészhelyzeti sivalkodása egészen lenyűgöző, magával ragadó atmoszférát hozott létre. Ehhez társult, hogy – az eredetileg (a szerepek felcserélhetősége végett) csupa unisex – hőseinknek nemcsak H. R. Giger svájci művész által megálmodott idegen lény jelentette borzalommal kellett szembe néznie egy zárt bádogkasztniban, hanem a tágabb értelemben vett környezetük – t.i. a világűr! – viszontagságaival, valamint egymással is. Scott nagyszerűen fogta össze ezt az egész „katyvaszt”, és csak a zsenik által érzékelhető rendszer alapján teremtett a káoszból rendet, a tömegfilmből kultuszt – mit kultuszt, mítoszt!

A Nostromo startra kész

A nyolcadik utas azóta sem vesztett a varázsából, bár az „agyonvágott trendnek” hála a nagyérdemű újra és újra rácsodálkozhat komótos tempójára, és az űr hidegét, közömbösségét és a végtelen magányt árasztó légkörére. Scott 2003-ban újravágta a filmet, és készült egy rendezői változat – amely meglepő módon egy perccel rövidebb az eredeti verziónál! -, amibe sok minden bele-, és még több, ami ki- vagy eleve bele sem került – Ripley és Dallas leforgatott romantikus együttlétének például örökre búcsút inthetünk! -, amitől jobb ugyan nem lett a film – de legalább közelebb hozta a fiatalabb nemzedékhez! -, igaz, rosszabb sem. Az igazi Alien-reneszánsz még váratott magára, egészen pontosan egy James Cameron nevű, ambíciózus rendezőre!

A valódi space jockey: Gulliver Liliputban

Számtalan idegen közel s távol a vidéken,
Meddig a szem ellát, puszta földön, égen

This time it’s war

Ellen Ripley a Ridley Scott és a savas vérű idegen létforma által magára hagyott, az űrben céltalanul sodródó mentőkabinjára több mint fél évszázad múltán talált rá James Cameron, aki a Terminatort követően új múzsa után nézett. Cameront teljesen lázba hozta a folytatás gondolata, s nem kevesebbre, mint az eredeti film átértelmezésére készült. Megmaradt a zárt környezet, amit picit kitágított, hogy még több xenomorphot zsúfolhasson bele, és háborút robbanthasson ki a két faj között. A precízen adagolt suspense-t akiófilmes elemekkel gazdagította, amely így igazán robbanásveszélyes elegyet alkotott. A bolygó neve: Halál – a címmagyarítás egy újabb iskolapéldája! – nagyobb teret engedett a színészi játéknak az eredetileg kihagyásra ítélt Sigourney Weaver számára, aki Golden Globe és Oscar-díj jelöléssel hálálta ezt meg, a geek otthonokban pedig elszaporodtak a Cameron tiszteletére emelt piciny kis házi oltárok.

Ripley és Hudson közlegény a kártevőirtás szünetében

Ripley tehát ismét visszatért az LV-426-ra, amelyet időközben a korábbi munkaadója, a Weyland-Yutani Bányászati Társaság terraformált, ám a telepesekkel való kapcsolat időközben megszakadt. Az eset kivizsgálására odavezényelt kommandós osztag, amelyhez tanácsadóként a „Nostromo utolsó túlélője” is csatlakozik, ezúttal egynél jóval több xenomorph-fal találja szemközt magát, ám a valódi rémálom egészen a film végéig várat magára.

Már megint Gulliver a díszletben

A „még többet, még hangosabbat, még látványosabbat” magába foglaló filmes szentháromság sikerreceptje ezúttal is remekül működött, amely Cameron kreativitásával átitatva sivatagba aláhulló mennyei mannaként táplálta az Alien-rajongók egyre növekvő tömegeit. Az Alien-dömping mindent maga alá temetett, könyvek, képregények, számítógépes játékok készültek, egész kis franchise épült ki a keltetőként használt holtak belülről szétrepesztett csontjain.

Isten óvja a Királynőt!

A végső vágás vagy Halál
In 1979 it came from within. In 1986 it was gone forever. In 1992 our worst fears have come true. It’s back.

Az Alien-széria soron következő darabját szokás a lejtmenet első láncszemének beállítani, bár szerintem inkább afféle meg nem értett produktum; valójában a sorozatnak ugyanolyan szerves része, mint a korábbi epizódok, amely így kerek egésszé teszi a trilógiát – nem, nem elírás, trilógia, később majd visszatérünk rá! A film előkészületi fázisát a káosz kifejezés jellemezhetné a legjobban: a legkülönfélébb – köztük igen hagymázas! – forgatókönyv-változatok készültek, némelyik a Földön játszódott volna, mások Ripley helyett Hicks tizedest és Bishopot állították volna a középpontba, aztán volt egy Föld körül keringő börtönhelyszín (á lá Fortress 2), meg egy kolostor-űrállomás szerzetesekkel; végül Walter Hill (igen, „az” a Hill, akinek a ’80-as évek nagy akciófilmjeit köszönhetjük!) és David Giler, A bolygó neve: Halál korábbi ötletgazdái házasították össze a két legutóbbi koncepciót.
A rajongói csalódás oka szerintem abban keresendő, hogy A bolygó neve után a többség egy újabb zúzdát várt, stílszerűen a köbre emelve a xenomorphok és a repkedő golyók számát. Ám pontosan az önismétlés az, ami nem jellemző erre a szériára, mindegyik, idővel aztán igen megbecsültté vált direktor a maga látomását próbálta belevinni a saját Alien-átiratába. Nem volt ez másképp – most már némi rálátásunk lévén, tudjuk! – David Fincher esetében sem, aki később olyan thrillereket tett le az asztalra, mint a Hetedik, a Zodiákus vagy a Harcosok klubja.

Szemtől szemben – az Alien és David Fincher rendező

Fincher egy lényt és egy börtönbolygót kapott helyszínül, ahol aztán „kedvére” eljátszadozhatott. Talán hibás elgondolás volt a forgatókönyv részéről – amely egyébként a forgatás megkezdésekor sem állt még a direktor rendelkezésére! -, hogy Ripley karakterén kívül más figurával nem igazán sikerült azonosulni – kivéve talán Charles Dance egyébként kiválóan megformált Clemens-ét! -, és a film végi macska-egér játék a kétszeri nekifutás végett túl hosszúra nyúlt. A kilátástalanságot árasztó atmoszféra megidézése azonban remekül sikerült, amelybe új hajnalként köszöntött be Ripley és – hát, igen! – a szörny érkezése, ami révén a lassú sorvadásra ítélt rabok újra a kezükbe vehették a saját sorsuk irányítását.

David Fincher rendező és az új divatot teremtő Sigourney Weaver

A közel két és fél óra hosszú special edition verzióval még csak most találkozva tátott szájjal néztem a korábban még sohasem látott 10 perces nyitójelenetet, ahogy Ripley-ék mentőkabinja becsapódik a Fiorina “Fury” 161-es büntetőtelep-bolygóra, az elítéltek kihalásszák a tengerből, és ökrökkel elvontatják. Ebben az eredeti verzióban az idegen az egyik ilyen ökörből – a rottweileres szál a stúdió újravágása során került bele a filmbe, mivel az Alien mozgása egy kutyához jobban illett! – mászik elő, ami legalább épkézláb magyarázatot adott arra, hogyan került a xenomorph a bázisra. A mozis változatból szintén teljesen kimaradt a gyengeelméjű Golic történetszálja, s ezzel az elítéltek első „hazafutásának” sikere, amely során foglyul ejtették a szörnyeteget.

Hárman párban: valamelyiküknek folyton az utódnemzésen jár az agya. Kitalálod kinek?

Ezek után bárki meglepődik-e azon, hogy David Fincher megorrolt a stúdióra, miután a megkérdezése nélkül teljesen újravágták a kész filmet? Amikor a Fox a 2000-es években előjött a rendezői változatok ötletével, csupán Fincher volt az egyetlen az Alien-filmek rendezői közül, aki beintett nekik, és nem volt hajlandó közreműködni velük – szerencsére végül csak előkerült valahonnan egy eredeti kópia! A többi pedig már (filmes) történelem!

Inkább a Halál
Resurrection’ rocks!

A Feltámad a Halál az a film, aminek nem kellett volna elkészülnie. A stúdió több neves rendezőt is felkeresett: Danny Boyle nem látta értelmét a széria folytatásának, Peter Jacksont meg nem igazán hozták lázba az Alien-filmek, de nem maradt ki a szórásból a Közönséges bűnözőkkel épp befutó Bryan Singer sem. Ridley Scottot már a Végső megoldás helyett is inkább a xenomorphok eredete izgatta jobban, ám elfoglaltságai miatt ekkor még nem tudott belekezdeni egy ilyen nagy volumenű projektbe. A francia Jean-Pierre Jeunet épp túl volt az Elveszett gyermekek városán, amikor a felkérés rátalált, és alaposan meg is lepte. Olyannyira, hogy igent is mondott rá.
A Feltámad a Halál az első Alien-film, amelyet nem a briteknél forgattak, hanem Los Angelesben. Ugyanakkor maga a rendező még angolul sem beszélt valami jól, ezért tolmácsra volt szüksége a felvételek levezényléséhez. A film forgatókönyvét Joss Whedon írta, aki szintén elégedetlen volt a végeredménnyel: „Mindent rosszul csináltak, amit csak lehetett… a forgatókönyvet valósították meg, de olyan rettenetes módon, hogy szinte nézhetetlenné tették a filmet.

A Föld! Pfúj, undorító! Az a sz@rfészek kész pöcegödör! Amúgy rajzoljak egy folyamatábrát?

Nos, ha nézhetetlennek nem is bizonyult, a fekete humor franciás megnyilvánulása csaknem morbid módon visszaütött benne. Olykor olybá tűnt, mintha önmaga paródiájába fordulna a film. A minden hájjal megkent zsoldosok szedett-vedett kompániája meglehetősen kétdimenziós alakokból tevődött össze, akik válsághelyzetben kivétel nélkül mind aranyemberré nemesedtek. Winona Ryder figurája is pusztán addig volt izgalmas, amíg valami lehetetlenül béna háttérsztorit nem kapott holmi öntudatra ébredt gépekről. Sigourney Weaver viszont lubickolt a szerepében, újabb árnyalattal gazdagítva Ripley karakterét, akinek Whedon remek végszavakat kölcsönzött. A film legjobb és egyben legemlékezetesebb jelenete a víz alatti, amely újdonságként hatott a franchise történetében. A film tetőpontja inkább bizarr – vagy erre mondják: hamisítatlanul franciás?! -, mint borzongató, a special edition alternatív befejezése – Ripley a Földön (hol másutt, mint) Párizs romjainál! – pedig a végletekig elcsépelt lett. A magam részéről inkább maradok a trilógiánál!

Ripley kivetkőzve önmagából

Zsákutca
Whoever wins… we lose

A bolygó neve kapcsán említettem, hogy Cameron klasszikusa afféle popkulturális robbanást idézett elő, amelynek elsők között a képregény-ipar esett áldozatul. S épp ezért talán nem is annyira meglepő, hogy az Alien és a Predator halálos nászukat először újságpapíron hálták el 1990-ben. Sigourney Weaver körömszakadtáig harcolt e furcsa frigy megfilmesítése ellen, ő ugyanis nagyon is büszke a négy filmes Alien Sagára, és úgy érezte, hogy ezúttal maga a xenomorph kerül orálisan megbecstelenítésre… talán épp a Predator által. A kaptáron élősködő Paul W. S. Anderson nem egy franchise-nak (Mortal Kombat) hágott már a nyakára, hogy a történelmi adaptációkról (A három testőr, Pompeji) már ne is beszéljünk, s bizony közéjük sorolhatjuk az AvP-sorozatot is. E filmek (két rész készült) minősége degresszív függvénnyel írható le, és hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az alkotók nem épp a prémium kategória tornyáról ugrottak fejest – inkább csak a medence széléről. Víz nélkül.

Tesókám! Annyi ember szaladgál itt! Osztozzunk meg!

James Cameron értetlenkedését fejezte ki anno az AvP kapcsán: szerinte az Alien ennyi erővel akár a Farkasembernek is adhatna légyottot. Az egészben az a legszomorúbb, hogy Scott többek közt az AvP-filmek miatt tette talonba anno a Prometheust.

Jaj, tervezőm!
The search for our beginning
Could lead to our end

De ami nem jött össze akkor, az összejött később! A Prometheus öt éve hozta el a rajongóknak a fényt, a meleget és a tudást – a görög titán nem keverendő össze a keresztények gyűlölt Fényhozójával! -, akik megütközve fogadták a jótéteményt: a kérdésekre adott válaszok csupán újabb kérdéseket és válogatott borzalmakat szültek, melyek nemhogy eloszlatták, inkább tovább ködösítették a fejekben már meglévő homályt. Scott szeme előtt olyan sci-fi ideája lebegett, amely többet takar, mint amennyit felfed, ezzel téve magát kívánatossá. A szkriptíróként a Lost televíziós sorozatban szocializálódott Damon „Jegesmedvét-egy-trópusi-szigetre” Lindelof feladata volt, hogy a szende szűz legizgatóbb portékáira visszaaggassa a fehérneműt, elegendő puskaport hagyva a nászéjszakára.
Hát, túl jó munkát végzett! Sokunknak volt olyan érzése a Prometheus kapcsán, hogy a vén titán nemhogy két szék, hanem inkább a mozi hosszú széksorai közé esett: próbált intelligens sci-fi és görcsösen nem Alien-film lenni, emellett a horror zsánerének is megfelelni. Az AvP-hez hasonló módon (sic!) verbuvált tudós csapat nem az első és második részből ismerős LV-426-ra, hanem mellé – ekkora távolságból ez tulajdonképpen elenyésző hiba! -, az LV-223 elnevezésű bolygóra érkezik, hogy még véletlenül se lehessen egy filmmel rövidre zárni az előzménytörténetet.

A szkafander, ami sajnos pont az eső ellen nem véd

Hőseink közül “tökösségben” magasan kiemelkedik a Ripley-klón Elizabeth Shaw – minden más tekintetben viszont David, az android, aki egy film alatt lemosta az összes korábbi robotmodellt a vászonról! -, egy Machiavellit megszégyenítő vállalati összeesküvés közepén találja magát – naná, hogy megint a Weyland vállalat keveri a sz@rt! -, amelynek célja kvázi a Szent Grál megtalálása. Vajon a meglehetősen instabil fekete trutymóról van-e szó, amely egyszerre Élet és Halál forrása? Egy nagy pohár Tervezők által facsart Alien-juice-t kérek! Egy életem, egy halálom, ezt a gallér mögé hányom! Ha nem jön be, legfeljebb megkeresem Scottot, és belepetézek!

Az isteneknek vajon ki adja az ukázt? Naná, hogy Ridley Scott!

Hogyan tovább?

Ezt bizony csak Ist… izé, Ridley Scott tudja! Mindenesetre most újra itt egy elvont űrhajónevet címként megidéző alkotás, a Covenant, ami első blikkre a jól bejáratott Alien-toposzokat szervírozza mintegy előételként az árnyékok közt megbújó idegeneknek és a mozik sötétjében riadtan pislogó nézők kisimuló agytekervényeinek. Közben a két film közti nyögvenyelős átkötést látva nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem egy előre megtervezett, jól felépített történetet látok, hanem egy Lost-féle, látványorientált, amőbaként folyamatosan alakzatot váltó következetlenség-halmazt, amelyben pusztán a többsoros fogsor a közös nevező!
Mire ez a cikk napvilágot lát, mi már a Covenant fedélzetén utazunk a (leg)végső állomás felé! Ja, hogy az – már megint – a Halál? Kritikánkat itt olvashatjátok!

1 hozzászólás

  1. Sajnos a Prometheus lezárása után elvesztettem a hitem az új filmben és az Alien Univerzumban is. Szerintem ezzel a lépéssel magát a szériát visszarántják az egysíkú horror kategóriájába, ahol nem kapsz olyanra választ, hogy honnan, miért, csak ölnek-ölnek és félj. Ha egyszer erre van kereslet akkor nem kell filozofikus kérdéseket feltenni, s Ridly Scott ez be is látta.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ