Csillag születik filmkritika

Ütemről ütemre

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Bradley Cooper és Lady Gaga akkordról akkordra játszik le mindenkit a vászonról.

Az örök érvényű klasszikusok egyek és oszthatatlanok. Ám mielőtt az összes remake és reboot producerét a Hollywood-felirat betűire ABC sorrendben fellógatnánk Los Angelesben, el kell ismernünk, hogy vannak olyan történetek (a kivételek csak erősítik a szabályt), amelyeket érdemes újra és újra elővenni, és leporolni. Történetek, amelyek kiállják az idő próbáját, de az újabb és újabb korszakokba implementálva mégis sajátos jelentéstartalommal gazdagodnak. Ehhez persze a sztori önmagában kevés, szükség van egy hozzáértő karmesterre. Aki szolgai másolás helyett hajlandó játszani. Játszani a történettel, a nézővel, és ha kell, bőrjakót húzva meg gitárt fogva akár magában a filmben is.
William A. Wellman és Robert Carson örökbecsű sztorija pont ilyen: 1937 óta csillog a rivaldafényben, amelyet 20 évente újra és újra megfilmesítenek. Legutóbb több mint négy évtizeddel ezelőtt a Barbra Streisand és Kris Kristofferson főszereplésével készült verzió épült be a popkultúránkba, így legfőbb ideje volt, hogy a mai korosztály is megkapja a magáét. Ráadásul mindezt Bradley Cooper tolmácsolásában, aki úgy döntött, ezzel a produkcióval mutatkozik be a kamera másik oldalán. Coopernek szívügye lett a projekt, a rendezés és a főszerep mellett a producere is a filmnek, és még tollat is ragadott a kedvéért. Igyekezete erősen érződik a végeredményen.

Ugye az én orrom kisebb, mint Barbra Streisandé?

Jack (Cooper) neves zenész, akinek számait te is szívesen dúdolod, ha meghallod a rádióban. Számos sláger szerzője, aki minden további nélkül stadionokat tölt meg. A wurlitzerben fenntartott helye van, övé az agyonkoptatott sorszám a zenedobozban. Ám Jack már régóta csak koncertről koncertre él, a köztes időszakok alkohol-, és drogmámorban mosódnak össze, miközben a kiüresedését a hallásproblémái fokozzák. Húzza valami a kút mélyére; legfeljebb a zene tartja ideig-óráig a felszínen.
Érzéketlenné zsibbadt nihiljéből egy “travibár” előadása rázza fel, ahová merő véletlenségből téved be. Itt lép fel Ally (Lady Gaga), a fiatal énekesnő, aki mindeddig képtelen volt betörni a hímsoviniszta showbusiness világába, ahol a nő pusztán árucikk, és, ha a tündéri hanghoz nem jár a tökéletes szépség árukapcsolással, akkor értéktelen. Ez a daloló próbababák kora. Törékeny. Hibátlan. Cserélhető. Ally pont egy orrhosszal csúszik le az álmairól.

Ne aggódj, Brad! Ha ez a film nem jön össze, lehetsz a road-om!

Jack azonban mélyebbre lát. És egy együtt töltött éjszaka után (rossz az, ki rosszra gondol!) ráébred: kincsre lelt. Képtelen kiverni a lányt a fejéből, és elhatározza, hogy a szárnyai alá veszi: segít neki kibontakoztatni a tehetségét, lehetőséget kínál beteljesíteni az álmait. Nem mellesleg a tálcán kínálja föl neki a szívét. S miközben új csillag születik… egy másik örökre kihuny a sötétben.
Cooper nem aprózza el, rögtön a filmje elején bedob minket a mélyvízbe: olyan hardcore koncertélményt varázsol a vászonra, hogy öröm hallgatni. A film első fele inkább (rock)koncertfilmre hasonlít, amelynek dalait lazán fűzi össze egy fejlődéstörténet. Zenei katarzisról zenei katarzisra lépkedünk, mint a fürge ujjak a gitár húrjain. És baromi jó ott lenni hol a backstage-ben, hol a színpadon, ahonnan leláthatunk az összemosódó arcok ezreire.

Ha kell, egy mozdulattal lemoslak a színészi karizmámmal, öcsi!

A másik fele már dráma, ahol számos fontos témát érintünk: bepillanthatunk e festett világ kulisszái mögé, a popularitás visszásságaiba, egy művész-házasság “héjanászába”, az alkoholizmus saját kézzel ásott pöcegödrébe, a rehabilitáció fekete tükrébe és egy félresiklott testvér-testvér kapcsolatba. Talán túl sokat is akar markolni a film, és a nagyja átfolyik a rendező ujjai közt, de ami fennakad… na, azért érdemes beülni erre a filmre!

Mit mondasz, hogy Madonna?! Neeem, nem vagyok katolikus!

És persze a két főszereplő miatt, akik között elsőrangúan működik a kémia. Külön kiemelném Lady Gagát, aki itt-ott már máskor is megcsillogtatta színészi tehetségét, de most egyértelműen viszi a hátán a filmet, olykor még Bradley Coopert is a háttérbe szorítva. Minden további nélkül elhiszem neki a testképzavart, és ahogy ránéz Cooperre – az egész szíve ott van a szemében. A dalok pedig egészen fantasztikusan szólalnak meg a moziterem surroundjában. Külön (cowboy)kalapemelés jár Sam Elliottnak, aki a kevés vászonidejét is megtöltötte tartalommal, áldozatot hozva a testvéri szeretet oltárán. És hát Cooper… a végletekig “leszálkásított” alakítása talán élete legjobbja!

Hárman párban: Gaga, Brad és a zene

Giccsbe inkább a film eleje és a legvége hajlik: a hangulatos “travibáros” indítást követően a Hamupipőkés feeling az érzelmi alapozást szolgálja, míg az utolsó dal megindító érzelgőssége nagyon is a helyén van, és az utolsó vágás mesterien zárja le a film végét. Érdekes ugyanakkor, hogy egyik szereplővel sem engedi a teljes azonosulást, mintha szántszándékkal tartana távolságot tőlünk a produkció.

Ezzel a rendezéssel és ezzel az alakítással: csillagok születnek

Ettől függetlenül a Csillag születik nagyot üt (ránk), igazi papírzsepis produkció, ahol szem nem maradhat szárazon, és kőszív moccanatlanul. Mert a világot jelentő deszkákon sem minden csupa napfény és boldogság. A szerelemtől megdobbanó szívhez hasonlóan az élet is ver. Hohó, akkorákat sóz ránk, hogy abba majd belegebedünk! Veri őt is, fent a színpadon. És engem is. Meg téged is. Mint egy kib@szott metronóm. Ütemről ütemre.

Értékelés: 8,5/10


Csillag születik filmadatlap



NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..