Az filmkritika

Félelem és reszketés a kanálisban

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Ismét ránk kényszeríti bohócfóbiáját Stephen King. Szalmahaj és krumpliorr? Fuss, Forrest, fuss… az első moziba be! Végre egy valamirevaló King-féle horror-adaptáció!

Talán a Buffy, a vámpírok réme egyik epizódjában – sosem voltam valami nagy rajongója e sorozatnak, nem úgy, mint a spin-offjának, az Angelnek, na annak az első pár évadát Josh Whedon legjobbjai között tarthatjuk számon – láthattam azt a jelenetet, amely örökre beleégett a recehártyámon keresztül az agytekervényeimbe: az orvosok kétségbeesetten küzdenek a fulladás határán álló kisgyermek életéért valami kórház gyerekosztályán. Eközben egy másik gyerkőc áll a kórterem ajtajában, és tágra nyílt szemmel bámulja, amit a tehetetlen orvosok nem látnak: a fuldokló társa mellkasán gubbasztó démont! Meggyőződésem, hogy a gyerekek többet érzékelnek a világból, mint mi, az idővel a képzelet perifériáira szoruló “fölnőttek” (á lá Saint-Exupéry)! Ha már az Univerzumunkat ementáli sajtként lyuggatják keresztül-kasul a féregjáratok, miért ne fordulhatna elő, hogy a valóság fölfeslett szövetén az arra érzékenyek más-más világegyetemekbe
(beragyognak)
is átkukucskálhatnak? “Ahol négyszögletes hold függ az égen, hideg hangon nevetnek a csillagok, néhány háromszögnek négy oldala van, a maradéknak meg öt vagy éppenséggel öt az ötödik hatványon.“*

Na ki van az egyes számú lufi mögött?

E különleges személyeknek
(TE is lebeghetsz!)
a krónikása Stephen King, amerikai író, aki minden teketória nélkül ugrik fejest akár a legkisebbek rémálmaiba is, hogy aztán szépirodalmi igényességgel vonszolja partra a tudatalatti szörnyeket. King történeteinek szűk keresztmetszete filmes szempontból a karakterábrázolás. Míg az író papíron előszeretettel gázol derékig hősei lelkivilágában, addig ezt filmre átültetni csaknem lehetetlen. És ebből fakadóan ritka – persze azért előfordul, de nem a horror műfajában – a jó King regényadaptáció! A könyveiből táplálkozó horrorfilmek elsősorban a cselekményre fókuszálnak, és azt fordítják le filmnyelvi eszközökkel, magukkal a karakterekkel pedig jellemzően nem foglalkoznak, pedig az igazi Nagy Kaland mindig odabenn zajlik. Amit a sorok közt megbúvó borzalmak egy mozdulattal képesek a felszínre
(tépni)
hozni némi vér, agyvelő és zsigerek kíséretében. Micsoda, hogy egy parázós horrorfilm az érzelmeinket alaposan megdolgozó dráma is lehet egyben?!

Kincsvadászok

Nem véletlen, hogy pont 27 évvel később – a szintén két részes, eredeti minisorozat 1990-ben készült – térünk vissza Az apropóján King Maine állambeli fiktív kisvárosába, Derrybe. Nagyon fel sem tűnik, hogy ezúttal nem az ’50-es, hanem a ’80-as évek végére kalauzol a történet, nekünk már ez is retró. A Stranger Things televíziós sorozat tavalyi sikere bebizonyította, hogy ki vagyunk éhezve erre a korszakra, szívesen éljük újra – pláne gyerek szemszögből – még akkor is, ha a Nyugatot a Kelettől nem csupán fal és vasfüggöny választotta el egymástól. A gyerekeket ideológiáktól és korszaktól függetlenül is ugyanazok az emberi dolgok nyomasztják, és King a horror mellett a fejlődéstörténeteknek is nagymestere.

A mozikban a Batman és a Halálos fegyver 2 (lásd: háttérben!), de ezeknek csak a horroron jár az agyuk!

Derryben felüti fejét a gonosz, amire azonban egy maréknyi kiskamaszon kívül senki másnak nincsen szeme. Pedig hát gyerekek tűnnek el – és nemcsak most, hanem évtizedek, évszázadok óta -, ám a felnőttek inkább félrenéznek, mintha valami jótékony lepel borulna a szemükre. A Vesztesek Klubja, élükön az öccsét elveszített, dadogós Billel szembeszáll az ellennel, ami a legszörnyűbb rémálmaikból táplálkozik, és Krajcáros bohócként kísérti meg őket.

Vajon mit látnak, amit mi nem látunk?

Az új adaptáció egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy drámai fronton baromi erős. A Vesztesek Klubjaként aposztrofált gyerekcsapat mind a hét tagjának megvannak a maguk kis drámái az életben, amelyek – amellett vagy épp azért, mert ilyen-olyan formában számunkra is ismerős
(átélt?)
helyzetek – kellően elmélyítik ahhoz az egyes karaktereket, hogy érzelmi dimenziót kapjanak a néző lelkében. Ezek révén talál fogást rajtuk Az, azonban főhőseinkben megvan a kellő bátorság, hogy szembenézzenek a saját félelmeikkel. Kortársaikkal ellentétben passzivitás helyett cselekszenek, saját kezükbe veszik a sorsukat, és bátor kiállásukkal egymásban lelnek társra.

A “kötelező” rém-rom

A dráma mellett azonban nem feledkezik meg a horrorról sem az argentin rendező, Andy Muschietti. Sőt, döntögeti a tabu határait, szinte fröcsög a vérben, és dagonyázik a letépett testrészekben, a jelenetek brutalitását pedig csak fokozza, hogy Az áldozatai gyerekek. Nincs itt, kérem szépen, finomkodás vagy szemérmesen félreforduló kamera, van helyette gore szekond plánban és jumpscare dögivel. Furán is hat, ahogy egyik jelenetből szinte átesünk a másikba, mintha valami elcseszett küszöb feszülne a
(setét)
sötét horror és az Állj mellém! hangulatát megidéző gyerekdráma között. Néha az az érzésem támadt, hogy ami jó az Azban, azt Cary Fukunaga szkriptjének köszönhetjük, magát a közepesnél alig jobb horrort pedig a rendezőnek. Erre valószínűleg a folytatás fog majd választ adni. A filmet eredetileg a forgatókönyvet is jegyző Fukunaga (Jane Eyre, A törvény nevében – 1. évad, Beasts of No Nation) rendezte volna, végül a stúdióval való nézetkülönbségek miatt távoznia kellett a produkcióból.

Kukucs! Srácok, akkor most én leszek a fogó?

Az újkori Tarzanunk, Alexander Skarsgård öccse, az ifjú Bill Skarsgård ezek után minden bizonnyal kaméleonszemű bohócként fog bevonulni a XXI. század filmtörténelmébe. Beverly-t, a banda egyetlen nőtagját kitűnően megformáló, 15 éves Sophia Lillis, ha elég ügyes, ugródeszkaként használhatja fel ezt a karrierjében. Finn Wolfhardnak, aki a humorfelelős Richie-t alakítja, sikerül tovább fényeznie a Stranger Things-től már így is fényesen ragyogó imázsát.

Lányoké az elsőbbség!

Összességében tehát az Az remekbe szabott, újkori megközelítése King klasszikusának, amelyen, a két órát meghaladó játékideje ellenére, egy percig sem lehet unatkozni. Sőt, olyan érzést kelt – annak ellenére, hogy nem másolja szolgaian a regényt -, mintha a könyvet olvasnánk. Tökéletes King-adaptáció! Új horror-reneszánsz előtt állunk? Milyen jó lenne egy új Álatemető, amely nagyobb hangsúlyt fektet a gyermekét elveszítő szülő drámájára vagy egy gore-ba hajló Halálos árnyék spin-off
(Még egy kis töltelék. Mondják el Thadnek!**)
George Komorral? Nos, szeptember végén jön a Bilincsben a Netflixre Mike Flanagan (Oculus, Hush) rendezésében. Mielőtt azonban ebből fakadóan a hölgyek az összes szexuális játékszerüket undorodva a sarokba hajítanák, újra felüti a fejét a bohócfóbia! Hát, kösz szépen, Steve, az újabb kultúrsokkot!

Értékelés: 9/10

*részlet Stephen King: Az című regényéből
** részlet Stephen King: Halálos árnyék című regényéből


Az filmadatlap


2 HOZZÁSZÓLÁS

    • Szándékos hiba! Utalás egy másik King klasszikusra. A helyes- vagy inkább helytelen írása a könyvből származik, ugyanis a sztoribeli temetkezési helyet gyerekek alapították, akik tévedésből rosszul írták. Az eredeti cím is Pet Sematary, és nem Cemetery, ahogy egyébként angolul helyesen írni kellene. Innen a magyar “helytelen” alak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ