Arthur király – A kard legendája filmkritika

Varázslatos blöff

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Íme, itt a “brit” Gyűrűk Ura, amelyet az Arthur-mondakör albioni ködébe burkolózva maga a rendező, Guy Ritchie ránt le Londinium utcáinak sáros valóságába!

Magam sem tudom, mire számítottam, amikor beültem Guy Ritchie fantasy (!!!) eposzára, mindenesetre nem arra a középszerre, ami a film nyitányát jellemzi. Grandiózusnak grandiózus volt ugyan – “Samu, nézd, olifántok!” -, afféle biztos kezű iparosmunka, ám híján mindazon kreativitásnak, frissességnek, amiért a rendezőt szeretjük. Mintha az Arthur király történetét feldolgozó kalandfilmjéből csupán magát A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, a Blöff és a Sherlock Holmes-filmek direktorát spórolták volna ki! Ám amint lepergett az egyébként visszafogottan látványos prológus, megkönnyebbülve dőltem hátra, ugyanis csibészes mosolyával kikönyökölt a vászonról a Mester, és egy baráti tockos formájában padlóra küldte az államat.
Guy Ritchie-ben azt szeretem, (a)hogy meg tud lepni. Hogy ezt valami filmtechnikai megoldással vagy a névjegyévé vált, lehengerlő cselekményvezetésével éri el, tulajdonképpen teljesen mindegy! Az azonban, ahogy az Arthur-mítoszt képes lerántani egy seftelő pitiáner gengszter szintjére, egészen zseniális! Bezonyám, Ritchie ezúttal sem távolodik messzire a londoni alvilágtól, csupán az időben visszautazva a sötét középkorba helyezi át a játszóterét, és a további izgalom kedvéért átitatja némi mágiával.

A film Arthur gyerekkorát amúgy Guy Ritchie-sen kivonatolva villantja fel, megtűzdelve Londinium alsó fertályának életszerű pillanataival, melyek úgy ragadják magával a nézőt – nem kis szerep jut ebben Daniel Pemberton állkoppantó zenei kompozícióinak! -, mint molylepkét a “metróhuzat”. A cseperedő Arthurnak, akit a szajhák és az utca nevelnek fel, fogalma sincs királyi származásáról, viszont gyorsan megtanulja használni az eszét és az ökleit, hogy kivívja helyét a nincstelenek, a seftelők és a tolvajok világában.
Az immár bandavezérré érett férfit nem igazán érdekli az sem, hogyan szerezte meg a trónt Vortigern anno Uther királytól. Oly rég volt az már! A királyt leköti önnön nagyságának hangsúlyozására emelt torony építése, s amíg nem zavarja Arthur köreit, addig ő sem a királyét. Ám egy nap a párhuzamosak találkoznak, és ott van még az a fránya kard is, ami Arthur útjába kerül. Amint akaratán kívül hozzáér, minden megváltozik!

Ritchie középkorában a magam részéről szívesen elidőznék! Vajon milyen lenne egy évad a Trónok harcából az ő tolmácsolásában? Mindenesetre azok az Arthur király – A kard legendája legjobb pillanatai, amikor főhősünk még az övéi közt tart rendet, illetve amíg egy sziklaugrás közepette magával nem ragadják a rebellisek és a tenger hullámai. Arthur nem akar király lenni, a Sors eme kegyét visszautasítva legszívesebben visszatérne korábbi életéhez a törvény és a törvénytelen közti szürke senkiföldjére. A sziklából kihúzott Excaliburra vár a feladat, hogy megmutassa számára, hogy a kijelölt útról senki sem térhet le. Az újabb imádnivaló Ritchie-montázs közepette Arthur kénytelen ráébredni, hogy felelősséggel tartozik a népnek. Meg kell szabadítania őket a zsarnoktól!

Innentől kezdve a sztori az ügyesen felvázolt, majd magára hagyott karakterekkel együtt laposodik el, a cselekményvezetés is szétesik – Hol a dramaturg? Országomat egy dramaturgért! -, a hangsúly az akciójelenetekre tolódik. A látvány pazar, gyönyörűen koreografált, remekül megrendezett és szemet gyönyörködtetően fényképezett, utóbbi különösen igaz a párviadalokra, lásd a film tetőpontját, még ha a legtriviálisabb klisékből is építkezik. De mi mást is várhatnánk egy klasszikus, a jó és a rossz párharcát bemutató történettől?! Hát, ennél azért jóval többet!
Charlie Hunnam a részemről kiköszörülte a Tűzgyűrűvel ejtett csorbát, Arthurja tetszetős, életszerű és pont annyira simlis, amennyire szükséges. Jude Law-n legalább annyira furcsán áll a királyi korona, amennyire a pápai pileólus*. És pont ezért rendkívül találó a szerepre! Astrid Bergès-Frisbey mágusa afféle női Merlinként tűnik föl, aki Arthurt terelgeti a helyes irányba.

Mit nekem egy királyság, ha pápa is lehetek?

Az Arthur király – A kard legendája alapból nem több egy látványos, de középszerű fantasy kalandfilmnél, amelyet a rendező sajátosan egyedi stílusjegyei emelnek hellyel-közzel magasabb szintre. Profizmusa és kreativitása – akárcsak Az U.N.C.L.E. embere esetében! – a részletekben érhető tetten. A film ugyan nem fest föl olyan pátoszosan epikus ívet, mint például A Gyűrűk Ura – és amit talán elvárnánk az angolok egyik legnagyobb mítoszától! -, de valóban felróhatjuk-e ezt egy Guy Ritchie-produkciónak? Ez a fantasy is egy újabb “blöff” a rendezőtől, a varázslatosabb fajtából!

Értékelés: 7/10

*pileólus: főpapi viselet, selyemből készített, éppen csak a fej felső részét fedő sapka – utalás Paolo Sorrentino Az ifjú pápa című televíziós sorozatára!

A videóklipek forrása: InterCom


Arthur király – A kard legendája filmadatlap


NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ