Arany filmkritika

Kincs, ami nincs

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Matthew McConaughey nem először ered mesés kincs nyomába a vásznon, ezt az Aranyat azonban egyedül viszi el a hátán.

Az Arannyal pont úgy voltam, ahogy Bryce Dallas Howard karaktere a film elején: valami egészen másra számítottam, egy bányára a hegyoldalban, hosszú sorban megrakott csillékre meg mogorva, füstös képű bányászokra – törpökre?! – bazinagy csákányokkal a vállukon. Ehelyett, és ez az egyik érdeme ennek a produktumnak – a másik Matthew McConaughey, de erről majd később! -, ha felszínesen is, de bepillantást enged az érckutatással foglalkozó vállalatok világába, ami nem feltétlenül csak terepmunkából áll, hanem jelentős része az íróasztal mögött zajlik, és legalább olyan felfokozott és stresszes – hiszen minél több pénzt kell összelapátolni a kitermelésekre! -, mint a Wall Street profitorientált káosza.
Kenny Wells egy jobb napokat látott bányatársaság ügyvezetője, aki totálisan le van égve. Cégét pincérnőként dolgozó barátnője munkahelyén, egy kocsmában üzemelteti. Bár tele van jobbnál jobb ötletekkel és még azoknál is nagyobb ambícióval, pénz híján kifogy a lehetőségekből. Utolsó dobásként felteszi mindenét egy hírhedt geológus hagymázas teóriájára, és Indonéziában, az isten háta mögött kezdenek együtt arany után kutatni. Csodák csodájára rábukkannak a kincsre, a világ egyik legnagyobb aranylelőhelyére, ám az igazi kaland csak ezután kezdődik: a bankok, az aranymonopóliumot markukban tartó vállalatok, de még az indonéz állam is szemet vet a sárga fémre, s bármeddig hajlandóak elmenni, hogy a kisemberként lenézett Wells kezéből kicsavarják az aranyrögöket, ám ő egy bulldog szívósságával ragaszkodik ahhoz, ami az övé. Aztán egyik nap bekopog az FBI, és Kenny Wells aranyélete nem várt fordulatot vesz.

Az elgondolás az Arannyal kapcsolatban az lehetett, hogy egy Wall Street farkasa-szerű, az érckutatók titkait fellebbentő, életrajzi filmet készítenek, árnyalva az Ocean’s Elevenhez hasonló heist jelleggel. Az alapot ehhez a ’90-es évek elején kirobbanó Bre-X vállalat bányacsalása adta. A sztorit azonban még fel kellett tupírozni egy kicsit, és kérdés, hogy ezt valóban az első Tomb Raider-film szkriptíró párosára – az azóta valamiért tévéfilmekre és -sorozatokra átnyergelt John Zinman-re és Patrick Massettre – kellett rábízni? Értem én, hogy McConaughey-val együtt az Arany hármuk közös szerelemgyereke – ők hárman a producerek -, de talán pont ezért be lehetett volna vonni még valaki mást is a forgatókönyvírásba.

Az írópáros helyzetét könnyíthette – a film hitelességét viszont rontja -, hogy fiktív karakterekkel dolgozhattak. Bizony, Matthew McConaughey nem azért lett így elmaszkírozva, hogy hasonlítson valakire, hanem… hát, csak! A figurát David Walshról, a Bre-X bányavállalat alapítójáról és vezérigazgatójáról koppintották, de annyi részletet megváltoztattak a sztoriban, hogy végül ennek áldozatául esett maga Walsh is: a kitalált Kenny Wells lett belőle.

A film a múlttal nyit, nagyon okosan, amikor még Kenny apja irányította a bányavállalatot, és minden egyenesben volt. Ezáltal valódi rálátást biztosít, hogy az ifjabb Wells milyen mélyre is zuhant, amikor, ugorva pár évet, már egy ivóban üzemelteti a céget. Ezt követően szinte végig Wells nyomában maradunk, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Stephen Gaghan rendezőt jobban érdekelte Matthew McConaughey átlényegülése Wellsé, mint maga a történet. Kissé csapongónak tűnik a rendezés, majdnem a közepén járunk már a filmnek, amikor kiderül, hogy Wells tulajdonképpen az FBI-nak meséli a történteket. A sztoriban maradt kiaknázatlan lehetőség, de McConaughey egyszerűen annyira betölti a vásznat a mérhetetlen egójával, hogy mindent és mindenki mást kitakar. A színész érezhetően 110%-on pörög; bevallom, én minden rezdülését és gesztusát élveztem ennek a simlis, igénytelen, de annyira a hétköznapi kisemberből gyúrt karakternek, akinek a folyton izzadtságtól csatakos bőrébe oly szenzációsan belebújik.

Nagyon tetszett még Bryce Dallas Howard alakítása, igazi jelenség a filmben, néha csak elég, hogy ott van, beszélnie sem kell, az ő kisugárzása az egyetlen, ami képes McConaughey mellett is tündökölni. A többi színész inkább a háttérbe húzódik; még Edgar Ramírez is felcseréli latinos temperamentumát a szerepéhez illő visszafogottsággal.

Az Arany nagyon jól rávilágít társadalmunk gazdasági fonákságára, hogy értéket tulajdonítunk valaminek, ami mögött valójában nincs is. Tulajdonképpen a pénz is ilyen a tárcánkban, hogy a bankszámlánkról – ami mögött meg aztán végképp semmi kézzelfogható nincs! – már ne is beszéljünk! Na és a munka? – kérdezhetnéd, mire én erre visszakérdeznék: miért van az, hogy annak van a legtöbb pénze, aki semmit sem dolgozik?
Egy pukkadásig felfújt léggömbön élünk, a gazdasági válságaink közepette hol erre, hol arra csúszkálva a felszínén. Ez a társadalmi berendezkedés ugyanolyan idejétmúlt konstrukció, mint a belső égésű motorok elve, de mivel nincs előremutatóbb alternatívánk, így csak üldögélünk, és fújjuk bele a levegőt. Hiába várunk egy Tyler Durdenre, hogy lenullázza a számláinkat, és mindenkit visszapateroljon a START mezőre. Durden mi magunk vagyunk! Mindenkinek önként kell lemondania a kincséről, ami valójában nincs. S ha erre egyszer rádöbbenünk, nagyon, nagyon berágunk. S jöhet a káosz. Pánik. Szappan.

Értékelés: 6,5/10


Arany filmadatlap


NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ