A Viszkis filmkritika

Aki előre ivott a medve bőrére

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Lassan véget ér a “száraz” november, és épp ideje, mert A Viszkis kapcsán bizony inni kell… a rendező egészségére, mielőtt beülünk rá újra… meg újra… és újra!

A Viszkis moziplakát

Hosszú idő után megint van saját akciófilmünk, ami végre nem sárga, nem savanyú, és nem igényel címkéket! Büszkén verhetjük a mellünket – illetve Ambrus Attiláét -, mert A Viszkissel bátran kiállhatunk a nemzetközi porondra is, még ha a hungarikumnak most már örökre megmaradó Juszt László két évtizeddel ezelőtti ábrázata inkább csak a magyar szíveket dobogtatja meg. Kriminális vagy sem, egy bűnözőről készült az új évezred legstílusosabb és legvagányabb magyar akciófilmje, amelyet a Kontroll atyjának, Antal Nimródnak köszönhetünk. Antal, miután kultfilmet csinált a jegyellenőrökről, meg sem állt Hollywoodig, ahol szobát adott ki, páncélautót lovasított meg, Alien-allergiás Predatorokra vadászott, “térélményesítette” a Metallicát, és közreműködött a Shyamalan-féle Twin Peaks-ben. Hazatérése számunkra örömünnepnek ér fel, látogasson csak sűrűbben haza, ha A Viszkishez hasonló vásárfiával lep meg minket.

Bulcsú, tényleg Te vagy az? Ez most a Kontroll vagy mi a f…?

A Viszkis nem akar szociodráma szerepkörében tetszelegni, ahogy nem kíván hiteles lenyomata lenni a rendszerváltást követő társadalmi változásoknak sem. Antal közönségfilmet rendezett, amely pont úgy és annyira tükrözi a kort, amennyire egy akciófilmnek azt kell. Persze kikerülhetetlenül megjelenik benne a korrupt magyar politikus figurája, Csuja Imre megkapó alakításában, aki épphogy csak szotyihéjat nem “ciccent” a képünkbe. Nem újdonság, hogy a bürokrácia fogaskerekeit pár kötegnyi papírpénz meg tudja olajozni, a ’90-es évek politikai káosza pedig igazán ideális terepnek bizonyult a mások nyomorán megtollasodni vágyó Miki bácsik számára.

Mindenki Miki bácsija, avagy az állam én vagyok! Nah, ízi rájder, ecsém!

Ahogy a román zöldhatáron illegálisan dobbantó Ambrusnak is rá kell döbbennie: nálunk sincs – bár kezdetben úgy tűnik – kolbászból a kerítés. Mert legyen bármilyen jó üzlet is a medvebőr, igazából csak előre lehet inni rá. A román “áldatlan” állapotokat felvillantó flashback-ek hangulatos képekben mesélnek a Dragomán György írásait idéző szocreál agóniájáról vagy a román javítóintézet erőszakos világáról. Kár, hogy ezek csupán néhány jelenetből építkeznek, a magam részéről szívesen bambultam volna tovább.

“Pajtás, pajtás seje-haj, vígan menetel a század.”

Az erdélyi srácnak hamarosan Don Quijote-ként kell megküzdenie a magyar bürokrácia végtelen lassan őrlő malmaival, és a rendező akarva-akaratlanul emeli hőssé a körülmények áldozataként bemutatott fiatalembert, aki – kezdetben legalábbis – szükségből téved a bűn útjára. Később már elkapja a gépszíj: a könnyű pénz egyszerre részegíti meg és égeti a zsebét, az ördögi körből pedig nincs kiút. Csak a betonfal az észvesztő száguldás végén!

Nem csoda, ha égeti a zsebét!

A történetnek mintegy keretet ad Ambrus Attila kihallgatása, amely során Bartos nyomozó faggatja a rablásokról. A film nagyobbik részében a zsaru személye Ambrus megelevenedett lelkiismereteként tetszeleg, hogy a végére a sértett kicsinyesség jegyében bújjon ki a szög a zsákból, ám ezzel valahogy sokat rontanak a figurán, pedig Schneider Zoltán tisztességesen beleizzad a szerepbe. Szalay Bence kiköpött Ambrus, persze csak hunyorogva, perifériás látóterünk küszöbén, így viszont jól áll neki a szerep, bújjon akár katonaruhába, hokimezbe vagy húzzon maszkot. Mégis, amikor Oszter Sándor biztonsági őrként feltűnik a vásznon, karizmában messze leiskolázza Szalay Klem Viktorral közös párosát. Osztert el tudnám képzelni a magyar Liam Neesonként, ahogy repülőn, vonaton – vagy éppen bankban – töri szilánkosra a végtagokat vagy roppantja el a nyakcsigolyákat. Móga Piroska elveszik a szerepben, se szeretni, se utálni nem lehet.

Liam Neeson után szabadon: Oszter Sándor

A forgatókönyv bejáratott paneleit most az Élet diktálta, ezt számon kérni nem igazán érdemes, a dialógusok viszont teljes természetességgel gördülnek alá a színészek ajkáról, nyoma sincs a magyar produkciókat sújtó élettelen, hiteltelen modorosságnak. A történet adott, talán a kurta-furcsa lezárás kelthet némi visszás érzést a nézőben. A film viszont jó ütemben pörög, ügyesen kezeli a feszültséget, az akciójelenetek pedig méltók egy Hollywoodot megjárt rendezőhöz. Rég láthattunk ilyen jól megkomponált autós üldözést magyar viszonylatok közt, még a Boráros téri robogós hajsza is ott van a szeren, aminek a végén szinte együtt vetjük bele magunkat a főszereplővel a Dunába. Talán több akciót is elbírt volna a film, de ekkora költségvetésből – 1 milliárd forintról beszélünk – ennyire futotta.

Erre biz’ inni kell

Antal Nimród új filmje ezúttal ugyan nem kerül kultstátuszba, de akciódús és szórakoztató módon regél a mi múlt századi betyárunkról, akit az átalakulóban lévő, csalódott társadalmunk termelt ki magából, és emelt piedesztálra. A rendszerrel szembemenő antihősökre szomjazunk most is, hogy szükséges rosszként dobjuk őket a gallér mögé, mint tette azt a piával a Viszkis is minden rablás előtt. Vajon nekünk mihez kell a bátorság? Nem tudod? Na, akkor gyere, toljunk le egy stampedlit a sarkon, és üljünk be újra a moziba!

Értékelés: 8/10


A Viszkis filmadatlap



NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ