A majmok bolygója – Háború filmkritika

Kulcs a lábtörlő alatt

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Békéről ezúttal szó sem lehet! A Sors patikamérlege készen áll! Majom vagy ember?

“A kocka el van vetve”*

A majmok bolygója - Háború moziplakát poszter

Méghozzá többszörösen! Először is ezt az egészet nem Cézár kezdte! Létét az emberiségnek köszönheti, és ő a tudása legjavát nyújtva a lehető legtöbbet hozta ki belőle! A cél minden esetben a túlélés és a fajfenntartás! Lehet azért hibáztatni egy állatot, mert az ösztönei szerint cselekszik?! Bár Cézár szerencsére több ennél! Koba az előző részben megtanította arra, hogy a majmok éppoly esendőek tudnak lenni, mint az ellenségnek kikiáltott emberek, a faji előítéletek mögé pillantva pedig meglátta – mindkét oldalon – az egyént. Az egyén bűnét nem lehet kollektíve megtorolni egy egész fajon, ugye? Erről mi magunk is gyakran megfeledkezünk!
Koba forradalma azonban nem csak – fizikailag igen fájdalmas! – jellemfejlődést indukált, de egyben az alternatívákat rövidre zárva bebetonozta az alaphelyzetet a majmok és az emberek sakktábláján, szűk mozgástérre korlátozva mindkét felet. Csupán csak egy irányba vezetett út, amely a harc közben elesettek porladó csontjaival volt kikövezve! Arész azóta minden nap lakomát ül. Vagy nevezzük nevén: tort!

Új fiúk a városban

“Ha békét akarsz, állj készen a harcra”

Ezek után eposzi csatákat, epikus tömegjeleneteket, ropogó fegyvereket és mindent maga alá temető erőszakot vizionálhatnánk… ha nem láttuk volna a korábbi részeket, ahol mindig is nagyobb hangsúlyt fektettek a drámára, és a mögötte húzódó jellemfejlődésre, mint holmi üres látványelemekre. Bár, jobban belegondolva, ez nem teljesen igaz, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az alkotók mindig is megpróbáltak minden igényt kielégíteni. És ez bizony az utóbbi két rész esetében erősen visszahatott – és nem pozitív értelemben! – a végeredményre.

Hadnagy úr, nem azt mondta, hogy itt majmokba botlunk? Nem fura ruhás bolondokba! Majmokba!

De ne szaladjunk ennyire előre, a film ugyanis rögtön egy klasszikus háborús filmeket idéző akciójelenettel nyit, amely a dzsungelharc kegyetlenségét remekül párosítja annak értelmetlenségével, miközben az emberek komoly fegyverarzenállal és az őket kiszolgáló “szamarakkal” – mekkora ötlet! – karöltve rajtaütnek a kőkorszaki eszközökkel fölfegyverzett majmokon. Túlzás nélkül állítható, hogy a film látványban leghitelesebb akciószcénáját kapjuk rögtön az elején, és talán épp ezért hat arculcsapásként, hogy a folytatás átsiklik a Gyűrű Szövetségét megidéző, sajátos road movie-vá. Minden tiszteletem az alkotóké, hogy ezt a lépést meg merték tenni, és üres látványfilm helyett ismét Cézár fizikai és lelki Canossa-járását emelték történetük középpontjába.

Megérkeztünk! Ez itt a mélypont! Nem mondasz valami alkalomhoz illőt?

“Legnagyobb ellenséged mindig ott bujkál, ahol utoljára keresnéd.”

Cézár képtelen szabadulni Koba árnyékától, lelkét súlyosan üli meg az önvád, hogy ellent kellett mondania a legfőbb alapelvnek: majom nem öl majmot. Ugyanakkor – “hála” az Ezredesnek, aki a majmokat immár két éve megszállottan üldöző hadseregnek a főparancsnoka – ellenállhatatlan motivációhoz jut a lelkét emésztő indulatok kapcsán, ami révén végre megérti, micsoda pokoli tűz tombolhatott Kobában. A legyőzendő “ellenséget” nem az emberiség élén, hanem saját magában kell keresnie. S miközben a mutálódó majominfluenza az emberiség utolsó gyertyalángjait oltogatja, Cézár az evolúció létrájának tetejére hág: megszületik a majombőrbe bújt ember!

Majomparádé! Nem húznék ujjat velük!

“Nem lehet, hogy az ember ne váljon azzá, akinek a többiek hiszik.”

Persze, ennek megvan a maga folyamata, és megannyi kalandon keresztül válik a majom emberré, és az ember állattá. Kifejezetten élvezetes a westernszerű bosszúfilmes attitűd, amely során folyamatosan csepegtetik a megoldásra váró rejtélyeket, és vonják be a történetbe az új karaktereket. Olykor krimiszerűen húzzák feszesre a cselekményt, amíg el nem jutunk A nagy szökés (el?/szét?)majmolt változatáig. Itt aztán darabokra hullik az addig remekbe szabott sztori, amelyet a forgatókönyvírók kétségbeesve próbálnak összerakni, de ahelyett, hogy megkeresnék az összeillő darabokat, inkább erőszakot tesznek rajta, amitől a kibontakozó kép meglehetősen zavaros formát ölt. Ezek a dramaturgiai hibák a cselekményvezetésben érhetők tetten, és persze félre-, vagy átnézhetünk fölöttük, ám akkor is bosszantóak maradnak.

Bravó, Mr. Harrelson! Nagyszerű alakítás! Csak Brando levetett figurája kissé bő, nem?

De szerencsére itt van nekünk az Ezredesünk Woody Harrelson személyében, aki olyan karekteresen majmolja az Apokalipszis most (Ape-ocalypse Now!) Kurtz ezredesét, hogy majdnem lemossa Andy Serkis három részen át vérrel-verítékkel felépített majomkirályát a színről. Az Ezredes nemcsak karizma tekintetében méltó ellenfele Cézárnak, de kellően motivált is! Mi több, kettőjük közt feszülő “hiriget” tökéletes megoldással zárja le a rendező. Ahelyett, hogy itt kiraknák a “Vége” főcímet, az alkotók szükségesnek látták, hogy azok se távozzanak csalódottan, akik esetleg a látvány miatt ültek be a filmre – és akik az elmúlt akciómentes egy órát minden bizonnyal tetszhalott állapotban töltötték! -: olyan CGI-os csatateret rittyentenek a vászonra, ami után minden hadvezér megnyalná az tíz ujját!

Maga az élő paradoxon

Amiah Miller tökéletes Dakota Fanning-klón, igazi földre szállt angyal, és ezt a szerepét nagyszerűen be is tölti. Steve Zahn “Rossz majma” a humort hivatott becsempészni a produkcióba, kevés sikerrel. Nagyon erőltetett a figurája: tényleg egy rossz, nagyon rossz majom! Szemben Cézárral, akinek bőrében szinte maga Serkis is “messianizálódik” – igazán kijárna már neki valami rangos elismerés! A főhajtás az 1968-as eredeti film előtt szép gesztus, még ha totálisan össze is zavarják vele az egész franchise idővonalát. Ugye ez nem azt jelenti, hogy a jövőben hozzányúlnak a klasszikushoz?!

Majomemberek

“Jöttem, láttam, győztem”

Háború ugyan hintába tesz minket, de semmiképp sem csalódottá: háborús film helyett valami mást, és egyszersmind sokkal többet is kapunk! A Cézár-trilógia pont úgy zárul, ahogy annak idején kezdődött: bátran és kompromisszummentesen. Az első részben megismertük Cézárt, ahogyan ő is megismerkedett a mi világunkkal, és mivel nem kapott, hát helyet követelt benne magának; a folytatásban rá kellett döbbennie, hogy a faji hovatartozás alapvetően nem határoz meg senkit: ahogy a majom nem eredendően jó, úgy az ember sem eredendően gonosz; a Háborúban pedig nem az ellenfelet, hanem saját magát kellett legyőznie. Jött, látott és győzött! Ha ugyanerre mi, emberek képtelenek vagyunk, talán tényleg jobb, ha szedjük a sátorfánkat, és átadjuk a stafétabotot! Kulcs a lábtörlő alatt! Ez itt már (régóta) a majmok bolygója!

Értékelés: 8,5/10

*Az alcímek Julius Caesar nevéhez fűződő idézetek


A majmok bolygója – Háború filmadatlap


NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ