A boncolás filmkritika

Ez fájni fog!

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A “trollvadász” ezúttal a boncasztalon vág és kaszabol, hogy a végére fasírttá aprítsa mindazt, amit a filmje első felében oly remekül felépített. Ez fájni fog… sajnos elsősorban csak a nézőnek!

Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy felvétel, amelyen egy valódi boncolás látható. Emlékszem, hogy nem is maga a halál ténye hatott nyomasztóan, még csak nem is a kitárulkozó emberi test látványa, hanem az a sarki hentest idéző, közömbös szakszerűség, ahogy a boncmester a különböző testrészeket nyiszálta és csapkodta a mérlegre. “Egy kiló húsz deka, maradhat?” Persze nem kívánok egy videófelvétel alapján általánosítani, pláne messze menő következtetéseket levonni, minden bizonnyal van olyan szakember, aki megadja a kellő tiszteletet az elhunytnak – sőt, ők lehetnek többen! -, de akkor is mélyen felkavarónak tűnt a patológiát a vágóhíd szintjére degradált húsüzemként látni.
A boncolás című horrorfilm szerencsére nem ezt a sztereotip képet kívánja erősíteni – megtette ezt anno a Boncasztal (Pathology, 2008)! -, hanem egy egészen más, valós (!) oldalát mutatja be a “szakmának”. Adott egy brutális bűnügyi helyszínen talált ismeretlen női holttest (Jane Doe), minden látható külsérelmi nyom nélkül. A halottkém feladata megállapítani a halál okát. Olyan ez, mint egyfajta nyomozás: mindent alaposan megszemlélve keresel valami apró elváltozást, majd még egyet, s végül ezen jelek összességéből következtetsz, mi válthatta ki a halált. Mintha csak a Bostoni halottkémek című televíziós sorozatot néznénk! Persze mindezt Brian Cox és Emile Hirsch játékával megtámogatva.

Látod, kicsim? A végén mind egy ilyen tepsiben végezzük!

A film nyitójelenetében egy brutális gyilkossági helyszínt pásztáz a kamera, amíg meg nem állapodik a szűzies, már-már éteri jelenségként egy félig elásott (?) női áldozaton. Jane Doe-t hamarosan a halottkém boncasztalán láthatjuk viszont. Előtte azonban néhány jelenet erejéig betekintést nyerhetünk Tommy, a halottkém (Cox) és az asszisztenseként tevékenykedő fia, Austin (Hirsch) mindennapjaiba. S bár munka közben szól a rock’n’roll, ezt leszámítva mindketten komolyan veszik a szakmájukat, s tisztelettel adóznak a kuncsaftjaiknak.

Vajon mit láttak ezek az álomszép szemek?

Ám a legújabb eset, amit “zárás” után gördít be hozzájuk a seriff, igazán kemény diónak ígérkezik. Bár nem újdonság, hogy egy holttest minden külsérelmi nyom nélkül féltékenyen őrzi titkait, a halottkém elől kevés dolog maradhat rejtve, mivel ő képes értük mélyre hatolni. Zsigerekbe hatóan! Hozzálátnak hát ezen a viharba hajló éjszakán, hogy a seriffnek reggelre kellő okot szolgáltassanak, amit a sajtó elé tárhat, ám a véres munka során csak a zavarba ejtő tények sorakoznak, amivel Tommy sok évnyi tapasztalatával sem képes mit kezdeni. Nem beszélve a hullaházban eluralkodó, egyre bizarrabbá váló, megmagyarázhatatlan eseményekről!

Előttük a rejtély kulcsa?

A boncolás első fele remekül működik: megismerjük a szereplőket – Cox és Hirsch rutinszerűen vázolja fel őket! -, és Jane Doe is fokozatosan feltárja titkait, miközben mi is megismerkedhetünk a halottkémi szakma és a boncolás kulisszatitkaival. A misztikus szál erőtlen bevezetése azonban előre vetíti a folytatást: a produkció második felében a színészekkel együtt veszünk el abban a katyvaszban, amit az alkotók történet gyanánt a tévé képernyőjére hánytak. Nehezen értelmezhető, hogy pontosan mit is akartak megmutatni – ilyen a természetfeletti, vonhatjuk meg a vállunkat -, persze a végére kikerekedik valami állkoppantónak szánt megoldás, ám még a film saját univerzumában is meglehetősen hiteltelennek hat. Ezt tetézi némi olcsó ijesztgetés – valójában a feszültség teljes hiánya! -, ami nem igazán vet jó fényt A trollvadász rendezőjére, André Øvredalra.

“Húzd meg jobban, menjen a munka…”

Eleve valamiféle misztikus helyként él mindannyiunk fejében az utolsó előtti állomás (értsd: hullaház!). A halál olyan téma, amiről mostanában nem dívik beszélni. Valahogy nem illendő. Nem fűlik hozzá a fogunk. A holttestet is igyekszünk minél hamarabb eltüntetni szem elől, mint valami szégyenteljes dolgot. Mindent elintéznek helyettünk, jó esetben már csak a temetésen szembesülünk a halottunkkal. Mintha azzal, hogy meghalt, többé már nem lenne az életünk része. Való igaz: a tudat, amely éltette, vagy ha úgy jobban tetszik, a lélek, ami élettel telítette, már nincs benne. Megszűnt, elenyészett, szintet vagy dimenziót lépett… ezt már csak akkor tudhatjuk meg, amikor mi is odajutunk. Mert egyszer odajutunk! Rövid kitérővel egy zsákban a hullaházba!

Értékelés: 5/10


A boncolás filmadatlap


NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ