Transz kritika

9
799

trance head

Transz kritika

Utazás a koponyánk körül

Írta: Bányász Attila (Miner)

Danny Boyle a Sekély sírhant és a kultikussá vált Trainspotting óta hosszú utat tett meg, melynek különösen utolsó mérföldkövei (Napfény, Gettómilliomos, 127 óra) reprezentálják, miért is várják tűkön ülve a filmrajongók az újabb és újabb munkáit. A kulcsszavak az eredetiség és a frissesség; bár előbbinek ellentmondani látszik, hogy a Transz valójában remake, de Boyle a maga egyedi stílusával képes olyannyira átitatni, sajátos eszköztárával úgy bemutatni a történetet, hogy mi nézők örömmel váltunk jegyet erre a hamisítatlanul Boyle-i hullámvasútra! Vigyázat, kihajolni veszélyes!

Trance_belyeg

A 2001-es eredeti angol tévéfilm bár ugyanazon a történeten alapul, teljesen biztos vagyok benne, hogy hasonló – mondjuk ki! – „őrületesen” egyedi filmes ábrázolásmóddal nem szolgál, s erre garancia a direktor, Danny Boyle neve. A Trainspotting óta tudjuk, hogy Boyle kitűnően meg tudja ragadni és meg is tudja jeleníteni a vásznon figurái szubjektív világát, legyen az bármilyen szürreális. A Transz esetében ez a belső világkép sokkal közelebb áll a valósághoz, s pont ezzel tesz előszeretettel hintába minket jeles rendezőnk, hogy menthetetlenül elveszítsük a talpunk alól a szilárd talajt. Ez a bizonytalanság a hagyományos Boyle-eszköztárral (zene, kép és vágás) olyan feszültséget szül, amely pengő gitárhúrként feszül az első képkockától az utolsóig, rákényszerítve minket, hogy figyelmünk egy pillanatra se lankadjon. Boyle mindenre elszánt hipnoterapeutaként könnyedén játszik az idegeinken, s mi transzba esve csak bámuljuk a vásznon pörgő cselekményt.

Trance01

A film egy klasszikus rablás-jelenettel indul, amely Simon, a képzőművészeti árverésvezető kellemes narrációjával kerül aláfestésre. Rövid fejtágításából megtudjuk, milyen biztonsági intézkedések vannak egy árverés körül, miközben pörgősre vágott akciójelenetekben nyomon követhetjük, milyen „egyszerű” ezeket felülbírálni. Ám azonban, ahogy az már lenni szokott, némi gikszer csúszik az akcióba, s az áhított, milliókat érő Goya festmény mégsem kerül a gengszterbanda kezébe. A „kulcs” a festményhez Simon, egészen pontosan az emlékei, amelyek a fejét ért trauma folytán meglehetősen hiányosak. Miután Franck, a bandavezér hathatós fizikai rábeszélő képessége csődöt mond, kénytelen elfogadni, hogy Simon nem szimulál. Felbérel egy hipnoterapeutát, hogy ásson le a férfi emlékeinek mélyére, azonban ez mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, mint elsőre gondolta.

Trance04

Ó, de mennyire, hogy nem! Erről Joe Ahearne, a Ki vagy, doki? sorozat írója gondoskodott, aki még 2001-ben vetette papírra sztoriját az eredeti tévéfilm kedvéért. John Hodge, Danny Boyle jól bejáratott „házi” forgatókönyvírója „Boyleosította” aztán a sztorit, hogy végül 2011 nyarára kész legyen az újrafilmesítésre. Igen ám, de közbejött a londoni olimpia nyitóünnepsége (Boyle bevállalta a rendezését), ami előtt ugyan még lezavarta a forgatást, de másra már nem jutott idő. Az olimpia után fél éves utómunkálat következett a Transz-projektben, ami Boyle esetében jellemző időtáv.
A film három főszereplő körül bonyolódik. A meglehetősen csavaros sztoriban senki sem az, akinek elsőre látszik. Míg Simon kezdetben áldozat szerepében tetszeleg, addig Franck érzéketlen gengszternek tűnik, aki a cselekmény előrehaladtával egyre jobban felfedi emberibb oldalát, nem beszélve a hipnoterapeutáról, Elizabeth-ről, aki – szó szerint! – „kivetkezik” önmagából.

Trance03

Néhány apróságtól eltekintve kitűnő szereplőválasztás jellemzi a produkciót. James McAvoy Az utolsó skót király óta ott van megérdemelten az „A” listás színészek között, s bármiben is tűnjék föl, az a produkció mindig felkelti a figyelmemet. A drámaibb szerepek közelebb állnak hozzá, de a szenvedélyesebb figurák, sőt, még az akciószerepek (Wanted) is jól állnak neki, ha némi színészi munkát is bele tud csempészni. Az ifjú Charles Xavier-ként például egészen fantasztikus alakítást nyújtott az X-Men: Az elsőkben. Simon figuráját mintha rá öntötték volna, még akkor is, ha Boyle eredetileg idősebbnek képzelte el a karakterét. A Simonhoz hasonló „többrétegű” figurákat Edward Nortonhoz hasonló természetességgel játssza.
Franck, a gengszter szerepére eredetileg Michael Fassbender pályázott, ám végül más szerepeinek ütemezési problémái miatt lemorzsolódott, hogy végezetül Vincent Cassel váltsa. Cassellel nehezen barátkoztam meg – nem e filmje, hanem a korábbiak kapcsán! -, mivel úgy érzem, hogy hiányzik belőle a kellő alázat a szerepei iránt: afféle pimasz hetykeséggel áll hozzá a figuráihoz, a karaktert fazoníroztatja magára, s nem ő idomul – ez is egy hozzáállás, az én szememben ez az ő hendikepje, bár elismerem, idővel ez azért kopott valamelyest. A lényeg: Cassel gengszterként zseniális, az emberibb oldala viszont kevésbé jött át.

Trance02

Rosario Dawson Elizabeth-ként, a hipnoterapeuta szerepében, khm… sokmindent kihoz figurájából… és megmutat önmagából. Dawson minden, csak nem klasszikus szépségideál, s ebből a szempontból kitűnő választás a szerepre. Ugyanakkor nem értem és nem érzem azt a hatalmas szenvedélyt, amit ki kellene váltania férfikollégáiból, mondhatni, nem igazán működik köztük a kémia.
Boyle filmjében előszeretettel alkalmaz flashback-eket, amelyek kirakódarabokként a végére ugyan kerek egésszé állnak össze, ezek halmozása azonban csöppet fárasztó. A Transzra jellemző a sajátos kamerakezelés, az izgalmas kamerabállítások, amelyek egy része korábbi Boyle-filmekből köszönnek vissza, például a Trainspotting-ból.
Boyle filmjeiben mindig meghatározó a zene, ez most sincs másképp. A rendező ismét Rick Smith-t kérte föl, aki a Trainspotting és A part kapcsán már bizonyított, hogy igencsak ért a filmzenékhez. A zenei anyag összeállítása során felkérték Emeli Sandé-t is, hogy vegyen részt a produkcióban, akivel Boyle a londoni olimpiai nyitóünnepség során dolgozott együtt. A végeredmény önmagáért beszél: ismét olyan filmzene született, amely erősen meghatározza, beazonosítja magát a produktumot.

Trance05

Danny Boyle ismét egy nevéhez méltó, rendkívül izgalmas és elgondolkodtató thrillert tett le az asztalra. Nem tökéletes – melyik film az? -, ettől függetlenül élvezeti értéke a színészi alakítások mellett az elképesztő filmes eszköztáron alapul, azon a Boyle-féle aprólékosságon, ami jellemző a rendezőre. Mindenre odafigyel, minőségi munkára sarkall, s így a végeredmény is minőségi. Nem hiába, a név kötelez!

Értékelés: 8/10


Transz filmadatlap


9 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Megnéztem. Egyszerűen zseniális. Kiváló darab Danny barátunktól: micsoda finomságok és meglepik vannak már benne! 😀 Én imádtam. Ja és hogy Rosario Dawson nem éppen egy “Istennő”? Hát dehogynem. Noha nem az Ő karaktere a legizgalmasabb (max csak a 2. lehet a sorban Simon után), de szerintem nagyon is ott van ezzel a közel mindvégig titokzatos, afféle femme fatale-os tónusú előadásával. A “leleplező” momentuma pedig… Nekem bejött, na! 😀 Eleve már eddig is bírtam a csajt. Ebben a filmben nála is csupán az ifjú McAvoy jobb, akinek esetében aztán nem mindennapi egy “karakterfejlődésről” beszélhetünk ám… Mókás. 😀 De a legfrankóbb az természetesen a rendezés és a történet maga. Roppantmód ötletes. Nálam ezidáig az év meglepetése ez a film: 10/9-es.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ