Sin City: A bűn városa minikritika

8
823

Sin City: A bűn városa minikritika

Esszenciális film noir

Írta: Kenobi

A megszállott képregényrajongók a különböző megfilmesítéseket látva gyakran keseregnek, milyen szabadon, sőt, gátlástalanul bánnak kedvenc figuráikkal és történeteikkel a rendezők. A Sin City esetében azonban nem panaszkodhatnak: a film gyakorlatilag képről képre és mondatról mondatra követi a forrásanyagot. Robert Rodriguezt ugyanis mindig is annyira lenyűgözte Frank Miller fekete-fehér univerzuma, hogy a hűség mintegy evidencia volt számára, maga a projekt pedig régi szívügye.

Sin City: A bűn városa minikritikaÁllítása szerint már a kilencvenes évek elején szerette volna filmvászonra vinni a bűnös város lakóinak kalandjait, de akkor még nem állt rendelkezésére a megfelelő technika. De aztán kész tervekkel érkezett a filmadaptációtól korábban határozottan elzárkózó Millerhez, akit sikerült meggyőznie, és aki végül társrendezőként ügyelte rajzai mozgóképesítését (Rodriguez régi cimborája, Tarantino vendégrendező lett). A színészeket pedig már nem sokat kellett győzködni, Bruce Willis például úgy mondott igent, hogy nem is olvasta el a forgatókönyvet, az a négyperces részlet, amelyet Rodriguez beetetőként előre elkészített, kapásból meggyőzte, hogy ebben a filmben benne kell lennie.

Willis egyébként egy John Hartigan nevű zsarut játszik, aki nyugdíjba vonulása előtti utolsó pillanatokban megment egy 11 éves kislányt egy befolyásos szenátor szadista fiának karmai közül, ám végül őt ültetik le nyolc évre. Szabadulása után találkozik a közben táncosnővé lett Nancyvel (Jessica Alba), aki hetente ír neki a börtönbe, és újra szembekerül a perverz szenátorcsemetével is. Hartigan története mellett két másik – több ponton érintkező – sztori alkotja a filmet. Az egyikben a nagy visszatérő, Mickey Rourke által remekül játszott kemény verekedő, Marv torolja meg a Goldie nevű prostituált meggyilkolását. A másik szál főhőse pedig a magánnyomozó Dwight (Clive Owen), akire kemény feladat vár, miután az Óvárosban meggyilkolnak egy korrupt zsarut (Benicio Del Toro): meg kell védenie a mimózalelkűnek éppen nem nevezhető barátnőjét (Rosario Dawson) és a többi örömlányt az elszabaduló erőszaktól, de Sin City lényege valójában nem az, miről szól, hanem az, ahogyan.

Sin City: A bűn városa minikritika

Az a végletekig stilizált látványvilág, amelyet Rodriguez és Miller megalkottak, egész egyszerűen lenyűgöző, és még úgy is képernyőhöz szegezi az ember tekintetét, ha közben nem hallaná a hangot (pedig az egyes hősök narrációja, a dialógusok, illetve a részben Rodriguez által komponált „zene” is figyelemre méltó!). Afféle esszenciális film noir ez, fények és árnyékok olykor szemet bántó kontrasztjával. Az alapvetően feketék, szürkék és fehérek alkotta palettára csak ritkán kerülnek igazi színek, akkor viszont rendkívül hatásosak: azt a sárga színt például, amelyben a szenátor szadista fia „pompázik”, valószínűleg soha nem lehet elfelejteni. Mint ahogy az egész Sin Cityt sem, amely ékes bizonyítéka annak, hogy kellő alázattal, hozzáértéssel, s nem utolsó sorban remek forrásanyaggal, valamint tudásuk javát hozó színészekkel és rendezővel minőségi filmet lehet készíteni.

Értékelés: 9/10


8 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Ez film valójában rettenetesen szar.
    Technikailag jó, de ezt többszörösen ellensúlyozza a semmitmondó történet és a nagyon béna párbeszédek.
    A film körülbelül egy 5 éves gyerek szellemi szintjén van.
    A legtöbb néző, csak azt hiszi, hogy ez mennyire jó, mert ilyen stílusban nem nagyon készült korábban hasonló.
    A két főhős, akiket legtöbbet mutatnak nagyon idegesítőek és irritálóak.
    Bruce Willis az egyetlen pozitívum a filmben, de őt alig mutatják, és csak mellékalak.
    Szinte minden jelenete rossz valamiért.
    Én ezt a filmet nem tudom minősíteni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..