A 25 legjobb háborús film

106
105977

A 25 legjobb háborús film

Írta: Kenobi

Hálátlan vállalkozás történelmünk legsötétebb periódusait feldolgozó filmeket erősorrendbe állítani. Amíg a Szuperhősöknél az a csodabogár, aki botlás nélkül kettőt tudott lépni, máris felkerült a listára, addig háborús filmek esetében nagyon széles és nívós a felhozatal, s amely produkciók súlyát a besöpört díjak ékesen bizonyítják. A következő, nagyon hosszúra sikeredett írásban az általam vélt legjobbakat vesszük csokorba. Ismét megjegyzem, időnként nehéz volt döntenem. Ha valamelyik kedvencünk lemaradt, ott hivatkoznék a 25 filmben megszabott terjedelemre, ezt kérem, vegyétek figyelembe. A végső vezérelvet azonban nem feltétlenül a kilőtt a tankok száma, hanem a háborút körbeölelő mérhetetlen gonoszságot legyűrő emberség jelentette.

25. Bőrnyakúak

Hogyan lehet egy alkotást háborús filmnek nevezni, amikor hősei nem is látják az ellenséget, gyakorlatilag nincsenek nagyszabású csatajelenetek, csak a dráma? Sam Mendes megpróbálja a Bőrnyakúakat megmagyarázni. Ráadásul úgy, hogy az Öböl-háborúról még nem készültek olyan örökbecsű filmeposzok, mint például az amerikaiak vietnámi kudarcáról. Más háború ez, amelyben már nem divat a test-test elleni küzdelem, inkább a technika az úr, a maga lopakodó bombázóival, robotrepülőivel és egyéb harci eszközeivel. Sam Mendes dicséretére legyen mondva, jó érzékkel fogja meg egy újfajta háború újfajta atmoszféráját. Katonái úgy élik meg a háború poklát, hogy akár egyszer is elsüthetnék fegyverüket az ellenségre, ám ettől az egész még kevésbé lesz borzalmas. Tehetetlen szemlélőként, kiszolgáltatottan sodródnak az eseményekkel. Az éjszakában égő olajkutak, vagy az olajesőben fedezéket ásó katonák képe örökre megmarad emlékezetünkben. S mi magyarok is dörzsölhetjük szemünket: számolhatjuk a jeleneteket, amelyekben feltűnik Fenyő Iván. Sajnos, a többségét kivágták…

Bőrnyakúak

24. Zöld zóna

Matt Damon iraki missziójában tömegpusztító fegyverek után kutat. Rohamosztagával fáradhatatlanul járja a szűk sikátorokat, információkat gyűjt, és legtöbbször árnyékra vetődik. Igen, keményen betart a politika, ám a tiszthelyettesnek leesik: szándékosan vezetik félre. A történetet tudjuk le ily hamar, s bár a film könnyedén került a jobbak közé, nekem mégis akadnak vele fenntartásaim. Minduntalan a Bourne-saga jutott eszembe. Ráadásul, Paul Greengrass rendező elköveti a szarvashibát, hogy gyakran emlékeztet az amnéziás szuperügynökre és Damon is tiszta Bourne-ként viselkedik. Ugyanazon kamerarángatásokkal operál a Zöld zóna, illetve gyors vágásokkal, amivel pörgőssé teszik az eseményeket, hozzák a háború félelmét, az ideges atmoszférát. Nem nevezném közönségbarát filmnek, mégis a legjobbak között a helye.

Zöld zóna

23. Ellenség a kapuknál

Szovjet katonák rohamozzák a németek vonalait. Fiatalok, éhesek és fáznak. Nincsen lőszerük és kevés a fegyver. Minden második elvtárs üres kézzel támad, s amennyiben az előtte rohamozót lelövik, felkapja a puskáját, s megy tovább a halállánc. Visszavonulás ismeretlen fogalom, már a gondolata is büntetendő, mögöttük a Komisszár elvtársak gépágyúikkal. A film kezdeti képsorai a legmegdöbbentőbbek. Az oroszok emberanyagban nem szűkölködnek, az emberélet mit sem számít, csak a város, Sztálingrád megtartása. Így kezdődik a közelmúlt európai filmgyártásának egyik legdrágább filmje. A sztálingrádi csata legforróbb pillanatai, a két távcsöves lovag, a német Erwin König és a szovjet mesterlövész, Vaszilij Zajcev személyes párharcán keresztül. A gond csupán az, hogy a két remek színész, Jude Law és Ed Harris bujkálása és egymás keresése egy idő múltán teljesen kiszámíthatóvá válik, s nézőként teljesen közömbös, melyik győzedelmeskedik. Jean-Jacques Annaud pedig elveszik a romos város – egyébként döbbenetes – ábrázolásában. Szokás mondani azt is, hogy az Ellenség a kapuknál Európa görcsös válasza Spielberg Ryan közlegényére, a helyezésnél egyértelműen kiviláglik a sötétből, melyik győzedelmeskedett.

Ellenség a kapuknál

22. Navarone ágyúi

Alistair MacLean 1957-ben íródott azonos című könyve alapján készült mozi a korszak legjobb háborús filmjeihez igazodik: bővelkedik izgalmakban és látványos kalandokban. Persze, tegyük hozzá gyorsan, az 1960-as évek mércéjéhez viszonyítva. A hivatalos történet szerint Keith Mallory kapitány, Miller, a robbantás szakértő és egy jó helyismerettel rendelkező görög hazafi, Sztavrosz titkos szabotázsakciójának sikerétől függ kétezer bajba jutott brit katona élete. Az időpont a második világháború dereka, a helyszín egy sziget az Égei-tengeren. A németek ezen a szigeten állították fel új fegyverüket, két dög nagy ágyút, amellyel sakkban tartják a szövetségeseket. Az ágyúk megsemmisítése szinte lehetetlen küldetésnek tűnik, de még kilátástalanabbá válik a helyzet, amikor kiderül, hogy a szigorúan titkos akció végrehajtói között áruló van. Főbb szerepekben a kor nagyágyúi, úgymint Gregory Peck és Anthony Quinn vonulnak a németek ellen, amit a következő csoportképen jól láthatunk. Jobbról negyedik az osztályfőnök… Az Oscar-díj ennél a filmnél sem maradhatott el. Bumm!
Navarone ágyúi

21. Tora! Tora! Tora!

1941, Európában tombol a II. Világháború. Amerikában teljes a háborús készültség, bár még az USA nem döntöttel el, belépjen-e a háborúba. Mindeközben Japánban is nagy a készülődés. Az amerikai elhárítás kétségbeesetten próbálja kideríteni, honnan várható a japán támadás. Tanúi lehetünk mindannak az apró véletlennek, és emberi mulasztásnak, ami lehetővé tette, hogy a japán flotta észrevétlenül átkeljen a Csendes-óceánon, és a földdel, helyesbítek, vízzel tegye egyenlővé Pearl Harbor-t. Ugyanakkor Yamamoto admirális szemszögén keresztül betekintést kapunk a japán támadás politikai hátterébe, a katonai gépezet működésébe, avagy ilyen is lehetne a romantikus giccsparádéval nyakon öntött Pearl Harbor, ha Michael Bay-t elkergetik a rendezői szék környékéről… Senki nem hiányolja a listáról, ugye? Összegezve: igazi klasszikus matuzsálem, Hollywood hőskorának talán egyik utolsó nagy filmje, amely még valódi művészi igényességgel és részletességgel igyekszik bemutatni a történelmi eseményt és annak hátterét. A háborús filmek kedvelőinek abszolút kötelező.
Tora! Tora! Tora!

20. A bombák földjén

Az a dolgok lényege, hogy Irakban hulla vagy! A megállapítás mindenkire igaz, leginkább William James (Jeremy Renner) bombaszakértőre, aki osztagával a világ legveszélyesebb területén dolgozik. A bombák földjén az utóbbi évek háborús-Irakos propaganda moziijaiból a legkomolyabbnak vehető alkotás. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt egy ilyen film megjelenése az amerikai repertoárban. Szerencsénkre, nagyon komolyan vették magukat, alapjaiban más fölfogásban készült kortársainál, elkerülvén a megszokott jenki rizsát. Nincsenek rágógumizó, észosztó katonák, nem csörömpölnek Bagdad utcáin lánctalpas fémszörnyek. Csak elvétve találkozhatunk képsoraiban utcai harcokkal.
Kathryn Bigelow nő létére igazán férfias filmmel rukkolt elő. Történetének szereplői hús-vér emberek. Ugyanakkor héroszok is, életüket nap, mint nap kockáztató hősök, akiket első osztályú színészek játszanak első osztályú módon. Időnként durva és meghökkentő jelenetek idézik a háború poklát, de többségében a drámai vonulat dominál. A hat Oscar-díj és még három Oscar-díj jelölés jelzi, az amerikai ítészek odavoltak a filmért. Csak így verhette le az Avatart…
A bombák földjén

19. A halál 50 órája

A németek a háború megfordításának utolsó esélyeként páncélos hadosztályaikkal az Ardennek dimbes-dombos vidékén indítanak ellentámadást a karácsonyt váró és fedezékeikben döglődő szövetséges katonák ellen. A film alkotóinak szabadsága a történelmi hitelesség figyelmen kívül hagyása, ami miatt a kritikusok fujjoltak rendesen. Emellett A halál 50 órája az egyik legjobban élvezhető háborús kalandfilm. Nagy szerepe volt ebben a parádés szereplőgárdának, kiknek igazi jutalomjátéka lett a film. A legjobban Robert Shaw lubickol, aki – a nem létező – Hessler ezredes szerepében elviszi hátán a monstre hosszúságú háborús kalandfilmet, és karaktere is eltérő a más filmekben megszokott gonosz náci tisztek karakterétől. Hazájához végletekig hű, gondolkodik és az embereit is nézi valakinek.
A halál 50 órája

18. Az őrület határán

A Ryan közlegény társfilmjében Terrence Malick rendező a Charlie század katonáit viszi a távoli csendes-óceáni szigetek visszafoglalásának poklába, kicsit giccsesen, kicsit mesterkélten, viszont parádés szereposztással. Sorolhatnám egyenként a legjobb formájukat hozó színészeket, de felesleges, hisz együttes munkájuk emeli a filmet a minőségbe. Ők csak játszanak, hitelesen. A csatajelenetek, a kézzel fogható háború, a sebesültek elhaló jajjszavai még a legzordabb lelket is megdöbbentik. A háború szörnyűségeivel szemben a varázslatos környezet, a napfény, a madárcsicsergés. A film nem a hősképzésre szakosodott, nem is a látványos csatajelenetekre fogunk a legjobban visszaemlékezni. Magával ragadó történetére, markáns gondolataira és a lélek gyötrelmeire – stílszerűen: Az őrület határán. A filmet hét Oscar-díjra jelölték, sajnos csak jelölésig jutott, talán az elején említett mesterkéltsége miatt.
Az őrület határán

17. MASH

Kőkemény szatíra, fekete humor a koreai háborúról. Furcsa párosítás a háború borzalmainak ilyesfajta ábrázolása, de ha adottak hozzá olyan tehetségű színészek, mint Donald Sutherland és Elliott Gould, akkor a humorral, a befogadó készséggel nem lehet probléma. A koreai háborúval egyébként meglepően kevés amerikai film foglalkozik. A MASH sem a frontvonalak poklát ábrázolja, hanem egy mozgó katonai kórház mindennapjaiba enged bepillantást, sajátos eszközeivel. Az 1970-ben készült filmmel indult útjára Robert Altman rendezői karrierje, valamint hatására az 1972-83 között futó, tizenegy évadot megért sorozat.
MASH

16. Katonák voltunk

1965 novemberében egy amerikai elitalakulat négyszáz katonája Hal Moore alezredes (Mel Gibson) vezetésével földet ért az X-Ray Leszálló Zónában, amelyet Vietnámban lazán csak a “Halál Völgye”-ként emlegetnek. Ez volt az Egyesült Államok és Észak-Vietnám között kipattanó háború első ádáz ütközete. A támadó erőknek hatalmas túlerővel, mintegy kétezer vietnámival kellett felvenni a harcot. Nem volt más fegyverük, mint egymásba, Istenbe vetett hitük. No és az a pár aknavető, amiknek felforrósodását a kemény pöcsű amcsi katona brunyálással akadályozza meg. A film megtörtént eseményei a filmes ábrázolás kimagasló példája. Nem csak a csatajelenetek – amerikai szájíz szerinti értelmezését – állítja középpontba, hanem külön foglalkozik az otthon maradtak aggodalommal teli életével. A postás pedig szenvtelenül kézbesíti a leveleket, amelyek az ütközetben meghalt katonákról értesítenek. Randall Wallace a Pearl Harbor forgatókönyvének írásakor messzire dobta a kanalat, most rendezőként a legjobb formáját hozta.
Katonák voltunk

15. A tábornok

Az 1970-ben készült monumentális háborús filmdrámában az alkotók nem foglaltak állást sem a háború mellett, sem ellene, hanem bemutatnak egy embert, akinek a harc, a küzdelem, a verseny jelentette az életét, és egy pillanatig sem próbálják meg elrejteni személyének ellentmondásosságát. A finom jellemrajz mellett grandiózus háborús film a drámaiságán túl, számos harci jelenettel rendelkezik, amire – előcsalogatva a bennünk élő gonoszt – annyit mondhatunk, hogy több mint negyven évvel ezelőtt készült, ezért az idő vasfoga keményen dolgozik. Ám ettől függetlenül, a hat Oscarral jutalmazott alkotás van annyira kiváló, hogy simán ráfoghatjuk a kötelező nézés és az igényes háborús film becses titulusát, bérelt helye van minden háborús film listában.
A tábornok




14. A Sólyom végveszélyben

Ridley Scott nagyszabású háborús filmje alaposan megosztja a közvéleményt. Míg egyesek az adrenalintól és golyózáportól duzzadó filmben az amerikai elitkatonák hősies küzdelmét vélik látni a gonosz szomáliai hadurak vérengző bandái ellen, addig a kételkedők a James Monroe nevéhez fűződő Monroe-elvet látják viszont a képsorokban. „Amerika az amerikaiaké”, ami szerintük elég indok a beavatkozásra, ha érdekeiket bármilyen veszély fenyegeti. Különben is, az USA szeret a világ csendőreként tetszelegni.
Egy évtizede megtörtént kommandós esetet dolgoz fel a látványos film: 1993. október 3-án közel 100 ejtőernyős amerikai katonát dobtak le Mogadishuban, Szomália fővárosában Mike Steele kapitány (Jason Isaacs) vezetésével. A polgárháborút szító hadúr és szárnysegédei voltak a célpontok. A 45 percesre tervezett villámakció 16 órás vérfürdőbe torkollott. 18 katonát és két Black Hawk típusú hipermodern harci helikoptert veszítettek az amerikaiak.
Ridley Scott nem vacakol a mimózás mázzal, a katonák szemszögéből mutatja meg az utcai közelharcok szörnyűségeit. A gyors vágások és a csatározások sodró tempója nem ad lehetőséget lelkizésre, jellemfejlődésre, hanem a tölts, és lőj elve érvényesül, az egyre jobban eluralkodó káosszal. Meghalt tehát 18 amerikai katona. Sajnálom, tényleg. Meg több százezer szomáliai. Az érdekel valakit? A Sólyom végveszélyben – tömeggyilkos ez a madár.
A Sólyom végveszélyben

13. Kelly hősei

Vegyél egy csapat idiótát. Tizenhat milliót érő aranyrudat, és a Második világháború frontvonalát. Csupán ennyi kell a sikerhez. Metro-Goldwyn-Mayer 1970-ben készült háborús filmnek álcázott aranykeresését a mai napig nem sikerült túlszárnyalni. Brian G. Hutton filmje üdítő kivétel az összeállításban, mert nem a borzalmakat helyezi központba. Vagány és humoros oldaláról mutatja be a világégést. Hősei esendő – kissé hibbant, laza erkölcsű, simlis – emberek, akik attól sem riadnak vissza, hogy meglovagosítsák az aranyat, úgy, hogy közben nagy ívben tojnak a hadszíntérre. A kritikusokat letaglózta eme újszerű megközelítése a háborúnak, keményen bírálták, a közönség azonban roppant módon élvezte. A sikerért egy sor remek színész dolgozott keményen: Clint Eastwood, Telly Savalas, Donald Sutherland, Don Rickles és a többiek. Sztárkoncentráció kavar a biliben, nincs rá jobb szó.

Kelly hősei

12. A leghosszabb nap

Június 6-án ünnepeljük a második világháború kimenetele szempontjából meghatározó normandiai partraszállás soros évfordulóját. A nyugati frontvonal megnyitásával a szövetségesek jelentősen megosztották Hitler erőit, elősegítve a Vörös Hadsereg keleti előre nyomulását. A leghosszabb nap nem éppen mai film, amely épp ötven évvel ezelőtt, Cornelius Ryan a D-Dayről szóló könyvének elolvasása után álmodott meg Darryl F. Zanuck. A legendás producer nemcsak álmodni mert nagyot, hanem meg is valósította ambiciózus elképzeléseit: mivel a lehető leghitelesebben akarta bemutatni a leghosszabb nap eseményeit. Lehetőség szerint azokon a helyszíneken forgatott, ahol a filmben ábrázolt események valóban megtörténtek. Egyfajta dokumentarista stílust igyekezett kialakítani, és a csata pillanatai mind az amerikaiak, mind a britek, mind a franciák, mind a németek szemszögéből megmutatta. A monumentális produkcióhoz négy rendezőt verbuvált, akik sokszor párhuzamosan forgattak, a szerepekre pedig nemzetközi sztárokat szerződtetett. A híres színészek, eredeti helyszínek gyorsan fölemésztették a 20th Century Fox által a produkcióra szánt tízmillió dollárt, s amikor túllépték a költségeket, a saját pénzéből finanszírozta a forgatást. A háborús filmek rajongói hálásak lehetnek neki: A leghosszabb nap vitathatatlanul a zsáner egyik legjobb darabja, három Oscar-díjjal és még három Oscar-díj jelöléssel a tarsolyában.
A leghosszabb nap

11. A bukás – Hitler utolsó napjai

A művész szabadsága teljes, így akár a történelemmel is kedvére játszhat. Átírhatja, kiragadhat belőle részleteket, átértelmezheti, eltorzíthatja – hogy aztán mindehhez mit szól az olvasó, a néző, a hivatásos történész, vagy a tollát vérbe mártó kritikus, az már más kérdés. A bukás – Hitler utolsó napjai érdekes eset: a film a vitathatatlan szaktekintély, Joachim Fest és Traudl Junge, Hitler titkárnője könyvei alapján készült, a mű körül kirobbant polémiában többen mégis minimum történelmi átszínezésről, ha nem épp meghamisításról beszélnek. A produkció egyik problémájának azt szokás felróni, hogy Oliver Hirschbiegel rendezése csak Hitler – az emberként ábrázolni kívánt Hitler – utolsó napjait mutatja be, akit így nem akkor láthatunk, amikor a II. Világháború legnagyobb harcai dúlnak, vagy amikor a deportálások zajlanak. Hogy ez a puhítás szándékos alkotói törekvés volt-e, nem tudom. Ugyanakkor optimális esetben a néző megfelelő történelmi tudással ül le A bukás elé, és tisztában van azzal is, hogy a történtekért nem csak őt és néhány társát terheli a felelősség. Ha ez a megfelelő történelmi tudás megvan, akkor, aki megnézi A bukást, az egy erőteljes és nagyszabású, de meglehetősen hagyományos felfogású filmet láthat azokról a bizonyos végnapokról – elsősorban a titkárnő, Traudl Junge (Alexandra Maria Lara) szemszögéből, és a Hitlert alakító Bruno Ganz (Berlin fölött az ég), az Eva Braunt megformáló Juliane Köhler (Hontalanul Afrikában), illetve más német színészek kitűnő játékával. Képileg is nagyon renden vannak: tökéletesen sikerült visszaadni a bunker fojtogató atmoszféráját és a lerombolt utcák látványát.
A bukás - Hitler utolsó napjai




10. Levelek Ivo Dzsimáról

Clint Eastwood filmjében az érem másik oldalát mutatja meg. Az apró, sivár és nem utolsó sorban, teljesen lakatlan erődítményt 1945 februárjában rohamozta meg az amerikai tengerészgyalogság. A szigetet 22.000 katona védte, s a japánok fontos bázisának számított. A sziget ostromát ezúttal a Japánok szemszögéből nézhetjük.
Eastwood korunk karizmatikus rendezője, afelől szemernyi kétségem sincs. A felvezetésnek is tekinthető A dicsőség zászlaja bemutatta a japánokat arctalan ellenségként, akikből csak annyit érzékelünk, hogy ölnek és halnak. Jelen filmben azonban ízelítőt kapunk kultúrájukból, világszemléletükből. Két világ áll tehát szemben egymással, amelyben mindenki másképp éli meg ugyanazt, a háború poklát. Míg a győzelemittas szövetségesek hősöket kergetnek, addig a japánok számára csakis a haza számít, s mindenekfelett önnön becsületük. Míg az egyik kultúrában az öngyilkosság a gyengeség és a megfutamodás jele, addig a másikban a bátorság és a becsület megtartásának egyik legfőbb kifejezése. Így néz ki az érem másik oldala, véres harcok közepette.
Levelek Ivo Dzsimáról

9. A piszkos tizenkettő

Tizenkét elvetemült bűnöző azt a feladatot kapja, hogy a megszállt Franciaországban egy szigorúan őrzött kastélyban náci fejeseket gyilkoljon, szigorúan önkéntes alapon. Sikerükért cserébe elengedik súlyos büntetésüket. A küldetés kimerítené még a Mission: Impossible hatáskörét is, ám Tom Cruisee helyett az érdekes nevű Reisman őrnagy (Lee Marvin) vállalja a nem mindennapi kihívást: ütőképes kommandót képez a csürhéből. A piszkos tizenkettő máig a legismertebb és legnépszerűbb II. világháborús kalandfilmek közé tartozik – nem véletlenül. E.M. Nathanson regényéből Robert Aldrich rendezett igazi háborús – a maga korában kőkeménynek és véresnek számító – ínyencség a korszak legnagyobb sztárjainak (Lee Marvin, Charles Bronson, Telly Savalas, Donald Sutherland stb. bevonásával. Szinte kirobban a vászonról a tesztoszteron – és a lábszag. Egy Oscar-díj és három Oscar-díj jelölés lett a nem mindennapi osztag elismerése.
A piszkos tizenkettő

8. A szarvasvadász

Az öt Oscar-díjat besepert alkotás a Vietnam-szindróma egyik legkeményebb és legmegrázóbb feldolgozása. Alapjául Erich Maria Remarque Három bajtárs című regénye szolgált, melyet 1938-ban már megfilmesítettek egyszer. Az 1978-as feldolgozás Michael Cimino munkája, amelyben három pennsylvaniai acélüzem melósának háborús élményein keresztül mutatja be Amerika újkori háborúinak legértelmetlenebb kudarcát. Ennek megfelelően nem fogadták mindenütt kitörő lelkesedéssel, botrányok egész sorát kavarta, például az Oscar-díj átadón. A volt szocialista blokkban sem nézték jó szemmel, egy sor helyen tiltólistára került.
A szarvasvadász

7. Híd a Kwai folyón

A Pierre Boulle regényéből készült angol-amerikai háborús filmdráma akinek nem ugrik be elsőre, annak megpróbálnám előadni Malcolm Arnold világhírűvé vált füttyindulóját, de mégsem, sérteném a fülek épségét. A történet a csendes-óceáni frontvonalak mögött, egy burmai hadifogolytáborban játszódik. A japánok egy stratégiai fontosságú hidat óhajtanának építeni, az ott vendégeskedő hadifoglyok hathatós közreműködésével. Csakhogy: a tábor két részre szakad, az egyik felük szabotálna és rombolna, míg a társaság másik része birka módjára építene. Közben úton a megmentő kommandós alakulat…
A film kiemelkedő voltát mi sem jelzi jobban, mint a hét Oscar, a három Golden Globe-díj, valamint William Holden, Alec Guinness, Jack Hawkins, Sessue Hayakawa emlékezetes alakítása. Egyzóval, nem Steven Seagal-féle pocimacik verik szúrós szemmel laposra az ellent.
Híd a Kwai folyón

6. A zongorista

Mint az olvasó is bizonyára tudja, Steven Spielberg annak idején felkínálta Roman Polanskinak a Schindler listája megrendezését. A lengyel direktor azonban nemet mondott, arra hivatkozva, hogy a téma túl személyes: maga is megjárta a krakkói gettót, ahonnan neki ugyan sikerült megszöknie, a szüleit viszont a koncentrációs táborba hurcolták, és Auschwitzból csak az édesapja tért vissza.
Kevesebb, mint egy évtized múlva Polanski mégis elkészítette a maga holokauszfilmjét, méghozzá Wladyslaw Szpilman zongoraművész emlékiratai alapján, aki Varsóban a Lengyel Rádióban zongorázott, ám zsidó származása miatt elvesztette munkáját, és családjával a gettóba kellett költöznie. Innen koncentrációs táborba akarták deportálni őket, maga Szpilman (Adrien Brody) azonban az utolsó pillanatban megmenekült, és éveken át bujkált különböző lakásokban a megszálló németek elől.
Polanski filmje egyszerűen döbbenetes. Mind a sémákat, mind a patetikusságot igyekszik kerülni. Szpilmant nem hogy nem láttatja hősnek, de olykor egyenesen szánalmas, sőt nevetséges figurának tünteti fel, aki állati ösztönökkel küzd-kapar a túlélésért (szinte mind így tennénk), a nácik szinte mind szörnyetegként jelennek meg (nyilván azok is voltak), kivéve Hosenfeld századost (Thomas Kretschmann). Ám ő és Szpilman találkozása a film vége felé épp a film egyik legkevésbé hitelesnek tűnő – még ha megtörtént is – giccses pillanata. Szpilman, aki évek óta nem zongorázott, leül a hangszer elé és játszani kezd, méghozzá csodálatosan.
Akad még néhány hasonló, kissé hatásvadász pillanat a filmben, melyet egyébként túl hosszúnak is érezhetünk, egyes jeleneteit pedig túl erősnek. A zongorista azonban három Oscar-díjjal és további négy Oscar-díj jelöléssel jutalmazott remekmű, amelyet látni kell, és amelynek kapcsán alapvető kérdéseket kell tisztázni magunkban.
A zongorista




5. Ryan közlegény megmentése

A II. Világháborúban járunk. Ryan közlegény három testvére már elesett a harcokban, és George C. Marshall tábornok úgy dönt, az iowai anya negyedik fiát nem vesztheti el, ezért utasítást ad, keressék meg James Francis Ryant, aki ejtőernyősként vett részt a normandiai partraszállásban, és talán még nem pusztult el a fronton. Felderítésére John Miller százados indul hét emberével – Ryant megtalálják, de közben életek vesznek. Ilyen röviden összefoglalva szentimentálisnak hangozhat a történet, pedig minden idők egyik legjobb háborús filmje távolról sem csak könnyeket fakaszt, és nem is csupán öncélúan sokkol kíméletlenül naturalisztikus képeivel – a háborúról és az emberi helytállásról mond valami lényegeset. sőt, még Vin Diesel sem halt meg ilyen szépen.
Külön kiemelendő, a munkájáért Oscar-díjat nyert Janusz Kaminski operatőri teljesítményéért. Aki annak idején moziban már látta a filmet, annak nem kell magyaráznom, mivel érdemelte ki ezt a rangos elismerést. Nyers és komor képi világot teremtett, amelyet csak az Amerikában játszódó jelenetek ellenpontoznak. De ugyanúgy dicsérhetjük a hangot is, mert ilyet nem sűrűn hallhatunk. A kezdeti partraszállós jelenetben valóban a pokol kellős közepén érezhetjük magunkat, és ezek most nem csupán szavak. Pár sorban leírhatatlan az az intenzív, vehemens, szinte megsemmisítő hangélmény – még a hallószervünkben tanyázó fülzsírt is tömegoszlatásra készteti! Az egyébként öt Oscarral jutalmazott film megérdemelt volna egy hatodikat, a legjobb filmét is!
Ryan közlegény megmentése

4. Apokalipszis most

Talán a legtöbbet vitatott – bírált – háborús filmek egyike. Üzenetéről is naphosszat vitatkozhatnánk. Egy tény, Amerika beleszalad egy háborús pofonba, amit a filmesek a maguk módján, s többféle szemszögből igyekeznek bemutatni. Francis Ford Coppola monumentalitást sem nélkülöző háborús drámájára nincs jobb szó, mint a Vietnám-rémálom, a sokk, amely az amerikai nemzetet érte. Elszállt a legyőzhetetlen szuperhatalom nimbusza. Megfekszi a néző gyomrát, amint zsigereinkben érezzük a háború valós fenyegetését, a helikopter motorok mély dübörgését, ahogy folyik a népírtás Wagner zenére. Coppola földbedöngölő drámája sokak számára lehet vontatott és unalmas, míg mások a háborús film műfajának csúcsaként értékelik. Marlon Brando őrült parancsnokként emlékezeteset alakít, felejthetetlen, csakúgy a film. Hát igen. Imádjuk a kora reggeli napalm szagot – ez adja Coppola sikerének bűzét.
Apokalipszis most

3. A tengeralattjáró

Henrich Lehmann-Willenbrock kapitány az U-96 büszke, és példamutatóan szkeptikus parancsnoka. Ő még nem tudhatta, ami mára a történelemkönyvekben benne van: a negyvenezer tengeralattjárón szolgáló német katona közül kevesebb, mint tízezer tért haza. A Jürgen Prochnow alakította tiszt mintha mégis sejtette volna ezt; az ő karakterén keresztül értheti meg az igazi harcokat eddig szerencsés esetben megúszó néző, hogy hogyan viszonyul egy gondolkodó katona a háborúhoz. Wolfgang Petersen rendező a párthű Hitlerjugendes elsőtiszt alakjával alkotta meg a kapitány tökéletes ellentétét. Így téve egyértelművé, hogy a film kinek az oldalán áll. A másik fontos alak Werner hadnagy, a haditudósító, aki, akárcsak a nézők, egy kellemesnek elgondolt kirándulásból élethalálharcba csöppen, és nem tudja, mibe kapaszkodjon. A film hatása alól képtelenség kivonni magunkat, hiszen együtt lélegzünk a szűk térben sínylődő katonákkal, együtt szenvedünk velük a kiszolgáltatottságtól, eleinte a semmittevéstől, később a lehetetlen küldetésektől.
A Das Boot a háború megrögzött ellensége. A film lételeme ugyan az unalom és a feszültség háborúra oly jellemző váltakozása, mégsem a fizikai küzdelemé, a fegyvereké a főszerep. Az ellenségből legtöbbször csak elmosódott foltokat látunk, vagy egyszerűen halljuk a radar monoton pittyegését, mégis érezzük azt a hihetetlen nyomást, ami a legénységre nehezedik.
A fokozatosan eluralkodó nyomott hangulatunkat tetőzi a film képi világa. Tökéletesen tükrözi azt a félelmet, amit az ember egy ablakok nélküli vaskoporsóban érezhet. A történet nagy része a hajó belsejében játszódik, ahol a kamera olyan mozgásokat ír le, hogy alig hiszünk a szemünknek. Nyilván jópárszor beverte fejét az operatőr, de megérte. A négy Oscar-díj jelölés is jelzi, a tengeralattjárós-háborús műfaj kiemelkedő darabja.
A tengeralattjáró

2. A szakasz

Charlie Sheen zöldfülű aktorként bizonyára nem gondolt arra, hogy színészi pályájának elejét máris egy klasszikussal indítja. Márpedig A szakaszból az lett. A film azonban nem csupán a fiatal titán alakításától visszhangzik, hanem a vadállat Barnes őrnagy (Tom Berenger), és tisztességes Elias őrnagy (Willem Dafoe) egyre jobban eldurvuló párharcáról. Oliver Stone négy Oscar-díjat nyert alkotása felrázta Amerikát és a világot. A film egyike volt azon produkcióknak, amelyek nem csak mellékesen említették meg a vietnámi háborúban elkövetett bűnöket, hanem kíméletlenül szembesítették vele a társadalmat. Stone részben saját élményeire támaszkodva írta meg a fiatal, a háborús szolgálatra jelentkező Chris Taylor történetét, pokoljárását. Taylor az egyetemet hagyta ott, hogy Vietnámba menjen harcolni egy olyan ügyért, amelyről azt hitte, hazáját szolgálja…
„A háború első áldozata az ártatlanság” – szól Oliver Stone emlékezetes filmjének vitatott aranyköpése. Elgondolkodtató.
A szakasz

1. Schindler listája

Oskar Schindler, ahogyan azt a holokauszt egyik túlélője fogalmazta meg, nem volt angyal. Nem volt angyal, de tett egy csodálatos dolgot. Ezeregyszáz ember köszönheti neki az életét a második világháború végén, megmenekülve a halálgyáraktól. Pedig eleinte egy egyszerű, pénzhajhász, gyártulajdonos náci párttag volt. Hasznot húzott a nemzeti szocialista felső vezetéssel ápolt jó kapcsolatából, és elérte, hogy fizetés nélkül alkalmazhatta zsidók tízezreit. Ám csodák még a huszadik század e szégyellni való éveiben is voltak: miután Schindler ráébred, hogy milyen rezsimet szolgál, vezekelni kezd. És aki egy embert megment, megmenti az egész világot. Oskar Schindler azonban nem elégszik meg eggyel: szülőfalujában gyárat létesít, és megvásárolja hozzá a munkaerőt a német hadseregtől. Így menti meg a listájára felkerülteket a biztos haláltól.
Janusz Kaminski nem véletlenül kapta meg a legjobb operatőr Oscar-díját ezért a munkájáért. A színvilágukban teljesen minimalista, alapvetően fekete-fehér képek szinte mindegyike alaposan megkomponált mestermű, ami nagyban segíti a rendezőt a történet hangulatának megteremtésében.
Steven Spielberg monumentális filmje a toleranciáról és a szeretetről szól olyan szívet melengetően és gyönyörűen, mint az Oskar Schindler által véghezvitt csoda. A példátlan történet, kiegészülve a remek rendezéssel, Liam Neeson, Ben Kingsley, Ralph Fiennes alakításával és Janusz Kaminski képeivel, az örökérvényű remekművek közé sorolják a hét Oscar-díjjal és további öt Oscar-díj jelöléssel jutalmazott Schindler listáját.
Schindler listája

Hosszúra nyúlt utazásunk a háborús filmek világában a végéhez ért. Még néhány filmcím a hiányérzet csillapítására, amiknek itt volna helyük. Íme: Becstelen Brigantyk, Kémek a Sasfészekben, Ballada a katonáról, Acéllövedék, Vaskereszt, vagy Pokol a Csendes-óceánon.

Köszönöm a kitartó figyelmet, és várom a reagálásokat.


106 HOZZÁSZÓLÁS

  1. A szakaszban Barnes és Elias őrmester volt nem pedig őrnagy. 🙂
    Az őrnagyi rendfokozatú tiszt normális esetben egy 450-500 fős zászlóaljat vezet, nem pedig egy 40-50 fős szakaszt. A szakaszt általában hadnagy vagy főhadnagy vezeti.

  2. Kedves Somoakler! Oroszországban vagy Belorussziában hiányold a Jöjj és lásd-t! A szovjet katonák által megerőszakolt félmillió magyar nőnek is volt Jöjj és lásd! Meg a málenkij robotra hurcolt egymillió magyar embernek is, akiknek többsége nem tért haza sose! Ők nem akartak háborút! Minden népnek a maga fájdalma az első, ilyen önző a törzsfejlődés, az emberi ösztönök és gyarlóságok! A másik, hogy a fenti felsorolás a nyugati civilizáció bizniszvilágát tükrözi. Ezt a listát Nyugaton állították össze és nem Keleten. Tehát még egyszer: tessék Moszkvába menni, a Kreml elé, vagy Minszkbe, kitenni a nyakába egy táblát, hogy “Jöjj és lásd”, majd meztelen valaggal kipucsítani! A fene egye meg, hát mit képzel maga? A belorusz népet elsiratjuk, a magunk áldozatait meg leköpjük és elfelejtjük? A qrva anyádat, mocsadék bolsevik gexi!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ