Spotlight – Egy nyomozás részletei kritika

Engedjétek hozzám a gyermekeket

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A Spotlight egyszerre megrázó, sokkoló és lenyűgöző! Egy társadalmilag és emberileg rendkívül fontos téma őszinte, hiteles és sallangmentes krónikája, amely egyben bepillantást enged az oknyomozó újságírás kulisszái mögé: rávilágít a sorok közt rejlő szakmai felelősségre, s közel hozza magát a tollat ragadó embert.

Spotlight_belyeg

A Spotlight – Egy nyomozás részletei az idei Oscar jelöltek favoritja: míg például A nagy dobás (kritikánk róla itt!) kísérleti jellegéből fakadóan szokatlan és friss (és valljuk be, ettől olyan baromi jó!), addig az előbbit a hagyományosabb, meglepően őszinte és egyenes történetvezetés jellemzi, mindenféle erőltetett túldíszítettség nélkül. Mindkét film nagy mennyiségű információt zúdít a néző nyakába egy-egy rendkívül fontos témáról, ám a Spotlight ezt könnyed, letisztult eleganciával, szinte észrevétlenül teszi: nincs szüksége flashback-ekre, a vászonról való kikacsintásra vagy a történetet meg-megszakító, az alapfogalmakat bájosan magyarázgató sztereotip sztárocskákra.
A történet eladja önmagát, mondhatnánk, de pont a Spotlight vagy épp A nagy dobás esetében ez kevésbé teljesül: egyszerűen olyan száraz és szövevényes téma körül forog mindkettő, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt szórakoztató formában képes tálalni. S ahogy utóbbi esetében ez elsőre összejött a korábban az altesti humorral operáló vígjátékok frontján aktív Adam McKay író-rendezőnek, ugyanúgy A cipőbűvölő című Adam Sandler-filmmel nagyot hasaló Tom McCarthy-nak is sikerült előállnia a farbával.

S_05764.CR2

A Spotlight sikerének alapja a remek rendezésen túl a jól megírt forgatókönyv, amelyet McCarthy Josh Singerrel együtt jegyez, aki annakidején Az elnök emberei televíziós sorozatban leshette el az alapokat Aaron Sorkintól. Nem meglepő, hogy a produkció a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar szobráért is harcba indul a gálán, és bizony nem lesz könnyű dolga, mivel igazán erős az idei mezőny.
A sztori szerint 2001-ben járunk, amikor a The Boston Globe éléről leköszönő, nyugdíjba vonuló főszerkesztőt a Miamiból érkező Marty Baron váltja, aki egyből megkavarja az állóvizet: első lépésként az újság oknyomozó csapatának, a Spotlightnak a figyelmébe ajánlja egy katolikus pap gyermekmolesztálási ügyét. A Spotlight újságíró csapata egyre mélyebbre és mélyebbre ássa magát a témában, s a napvilágra kerülő megdöbbentő tények révén az elszigetelt esetek sajátos összképpé állnak össze egy jelenségről, és az azt elfedni igyekvő, eleve hibás rendszerről, amely a korrupt egyházi vezetők és a pénzsóvár ügyvédek érdekeit szolgálja.

A Spotlight jelentősége többek közt abban rejlik, hogy fellebbenti a fátylat az oknyomozó újságírás kulisszatitkairól, annak felelősségteljes mivoltáról úgy, hogy közben az újságírót hús-vér emberként képes ábrázolni, akinek a tények közlésén túl bizony megvannak a maga érzései.
A katolikus papok gyermekmolesztálásainak kényes témáját amúgy is nehéz érzelemmentesen megragadni. Mégis, a Spotlightnak sikerül egyfajta részrehajlás nélküli módon megközelítenie úgy, hogy őszinte, szókimondó és hiteles marad végig. Az alkotók az autentikusság jegyében számos áldozattal, pappal és egyházi vezetővel is konzultáltak, az újságírók közül pedig az eredeti szereplők véleményét szinte jelenetenként kikérték, hogy áldásukat adják a vásznon látottakhoz.

S_06382.CR2

A Spotlight nagyon jó ütemben csepegteti az olykor egészen elképesztő információkat, s így teljesen átérezzük azt a megdöbbenést, amellyel az újságíró csapat tagjai is szembesülnek – szinte ott állunk velük együtt megrökönyödve a szerkesztőségben. Ez a lassú információ szivárogtatás folyamatosan szinten tartja a feszültséget, amelyre még rátesz egy lapáttal a krimiszerű nyomozás, amely részleteiben ugyan unalmas lenne – a papírok hetekig tartó bogarászása, stb. -, McCarthy-nak azonban sikerül ezt izgalmasan kivonatolva tálalni. Mindemellett az újságírók megmaradnak embernek, olykor túlcsorduló érzelmi reakciókkal – a film sok szereplőt mozgat, mégsem nő egyik sem a másik fölébe, egyenrangúak, mindegyik egyedi gesztusnyelvvel, az eredeti szereplőkre jellemző vérmérséklettel. Michael Keaton, Mark Ruffalo és Rachel McAdams napokat töltött a megszemélyesítendő alteregóik társaságában, hogy megismerjék a gondolkodásmódjukat, átvegyék szokásaikat, lemásolják gesztusaikat, Walter Robinson például úgy érezte, mintha tükröt tartottak volna elé, annyira sikerült őt eltalálnia Keatonnak. A színészvezetés közel tökéletes, még a legutolsó mellékszereplő is remekel a filmben.

Maga a téma felkavaró, akárcsak a mód, ahogy eljutunk hozzá: egy “kívülálló” (a főszerkesztő Baron zsidó származású) kellett ahhoz, hogy felnyissa a bostoniak szemét, hogy valami nincs rendben a konzervatív, erősen katolikus és összetartó közösségükben, ahol az elvétve felbukkanó molesztálásokat afféle “rohadt almáknak”, elszigetelt eseteknek tekintették, melyeknek lassacskán igazi hírértéke sincs. Miért? Mert az egyház azt mondta! Aztán az újságíróknak, később a városnak, és az egész világnak szembesülnie kellett nemcsak a számos eltitkolt gyermekmolesztálásos esettel, melyek beilleszthetők egy jól definiálható pszichológiai modellbe, hanem a gyalázatos egyházi, valamint az ebből profitáló ügyvédi közvetítői eljárással is.
A legborzasztóbb viszont maguknak az áldozatoknak a sorsa, akik jellemzően nehéz körülmények között élő fiatalok köréből kerültek ki, kiknek gyakran nem maradt más, csak a vallás, s akik számára ha a pap kért valamit, mintha Isten kérte volna (“…a pap olyan közel van Istenhez, amilyen közel csak lehet valaki – anélkül, hogy hárfán játszana“*). Hogyan mondasz nemet Istennek? Az ilyen pap többet tett a fizikai erőszaknál – ezeknek a gyerekeknek a hitét vette el! Az utolsó mentsvárat! Vajon hányan fordultak el közülük Istentől? És az élettől? Vajon hányan vetettek véget az életüknek? Ez megbocsáthatatlan, nemhogy a papnak, de még – ahogy Ruffalo által megformált Mike Rezendes kifakad a filmben – a pápának is.

Fájó kérdések, amelyekre nincsenek megnyugtató válaszok. A Spotlight 2002-es leleplező cikkei kapcsán több ezer áldozat nyelve eredt meg a világ különböző részein, s számoltak be a papi visszaélésekről. A katolikus egyház rögtön belső tisztogatási akcióba kezdett. Egy 2014-es vatikáni, ENSZ-nek készült jelentés szerint 10 év alatt 848 papot zártak ki a papi rendből, és további 2572 papot köteleztek életfogytig tartó vezeklésre olyan területekre helyezve őket, ahol soha többé nem kerülhetnek kapcsolatba gyermekekkel.** Külön vatikáni bizottság alakult a molesztálási ügyek hatékony kivizsgálására, a korábban alkalmazott bigott dogmákat, eljárásokat a zéró tolerancia váltotta fel.
A leleplezésről szóló filmet a katolikus egyház becsülendő módon fogadta: a molesztálásokat vizsgáló vatikáni bizottság egyik tagja, Peter Saunders kiválónak nevezte, amelyet minden katolikusnak (papnak és hívőnek egyaránt) látnia kell. A Vatikáni Rádió pedig egyenesen lenyűgözőnek találta, amely segíthet a bűnök nyilvános beismerésében és a következmények vállalásában.

S_06902.CR2

A Spotlight – Egy nyomozás részletei rendkívül fontos film, amely ráirányítja a társadalom figyelmét egy valós, még nem teljes mértékben megoldott problémára, s egyben az oknyomozó újságírás kiveszőben lévő, társadalomformáló intézményére, s annak mérhetetlen felelősségére és integritására, hogy a reflektor kérlelhetetlenül tiszta fénye a legsötétebb helyeken oszlassa el a homályt! A katolikus papok pedig maradjanak méltók hitükhöz, s ne vegyék el gyermekeinktől az ártatlanságukat, amely Jézus szavaival élve a kulcs a Mennyekhez: “Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. (…) A ki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképen sem megy be abba.”***

Értékelés: 10/10

*Kuliffay Hanna: …én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem… – Pederaszta papok perei – Empiria magazin I. évfolyam, 2002. május
**Pálfi Rita: Több ezer katolikus pap molesztált gyerekeket, 24.hu
***Márk Evangéliuma, 10. rész, 14. és 15. vers
Filmklipek forrása: InterCom


Spotlight – Egy nyomozás részletei film adatlap


Magyar Filmadatbázis

3 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Én katolikus vagyok, sok papot ismerek, hál Istennek mindegyik igazi pap. Nem is értem azokat (akár papok akár nem), akik odáig süllyednek, hogy ilyen brutális bűnöket elkövessenek.
    A bibliai idézet és konklúzió pedig teljesen jogos és helyénvaló, egyetértek.

  2. Elgondolkodtató, hogy bármilyen film kaphat-e 10/10-es értékelést. Hisz’ elvileg akkor annál nincs jobb, a műfajban… így a jövő filmjeit is “behatárolod”, hogy maximum ennyire lehet jó, mint amilyen ez a film volt.
    Ha te így gondolod, azzal nekem nincs semmi bajom, nem támadólag lépek fel, csak a véleményemet mondtam el. :)

    • Nos, ha soha semmilyen film sem kaphat 10/10-es értékelést, akkor ennek az értéknek tulajdonképpen értelme sincsen. A magam részéről azoknak a filmeknek tartogatom e megtisztelő pontszámot, amelyekben sem technikailag, sem tartalmilag nem találok kivetni valót, kiváló színészi alakítások jellemzik, valamilyen fontos mondanivalóval bírnak számomra és érzelmileg is megragadnak. Amikor megnéztem a filmet – addigra túl voltam az Oscaron legjobb film kategóriában jelölt produkciókon – egyértelművé vált számomra, hogy ennek a filmnek kell nyernie, mese nincs! Természetesen az én pontozásomnak az Oscarhoz köze nincsen, s megnyugtatásul közlöm, hogy az elmúlt 5 évben, amióta a weboldalnak kritikákat írok, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor adtam 10-es pontszámot. Még egy dolog: a magam részéről nem szeretem a filmeket pontozni, de egyszerűen az Olvasók elvárják tőlem!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ