Kiéhezettek filmkritika

Pandóra szelencéje

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A The Walking Dead televíziós sorozat kapcsán a zombihorror műfaja ismét a reneszánszát éli, sok újdonsággal előállni a témában azonban szinte képtelenség… s akkor érkezik egy adaptáció – képregény helyett – ezúttal irodalmi alapanyagból, ami akár a 28 évvel később alcímet is kiérdemelné. Mindenre felkészültél? Erre egészen biztosan nem!

Kiehezettek_poszter

Poszt-apokaliptikus, zombis témakörben a legeredetibb könyv, amely eddig a kezem ügyébe került vitán felül Mel Brooks fiának, Max-nek a World War Z – Zombiháború című disztópikus, áldokumentarista interjúkötete – igen, ebből készült a Z világháború című adaptáció Brad Pitt főszereplésével, de maga a mozgókép a közelébe sem ér eme egészen egyedi stílusban megírt műnek, amelyet a tűéles társadalomkritikájáért kivétel nélkül ajánlok minden könyvbarát figyelmébe. Kíváncsian vettem górcső alá M. R. Carey Edgar-díjas novellájából regénnyé fejlesztett alkotását, a Kiéhezetteket, amely a zsáneren belül egészen egyedi módon nyúl hozzá a gyerek témához, mi több, a naturalizmus jegyében tocsog a vérbő részletektől. Carey a könyvében – szemben más zombisztorikkal – meglepően sokat foglalkozik az emberiséget megtizedelő kórság kiváltó okaival. Történetének fő csapásiránya azonban mégsem ez, hanem a főszereplő kislány, Melanie “öntudatra” ébredése, privát kis El Camino-ja. Kár, hogy az erősen vizuális, filmszerű leírásai kissé szkriptízűvé ponyvásítják a végeredményt – tény, hogy hellyel-közzel szépirodalmi magasságokba is eljut -, mintha már a történet regénnyé bővítése során is a mozgóképes adaptáción jártak volna az író gondolatai.

kiehezettek_kritika1

Pedig maga a film – a médium jellegéből fakadóan – egészen másra helyezi a hangsúlyt, s ezzel olykor felülemelkedik magán az írott anyagon is. Például a film nyitánya köröket ver rá a kötetre, Colm McCarthy rendező tökéletes stílusérzékkel állítja csatarendbe a hangulatteremtés eszközeit, s ezzel úgy a székbe szegezi a nézőit, hogy csak kapaszkodni képesek a székük karfájába. A föld alatti bunkerben, akár a börtönben sínylődő gyerekek spártai pokla zsigeri szinten hat, ahogy fokozatosan bontják ki előttünk a helyzetet az alkotók, érzelmi szinten pedig a főszereplő, Melanie nézőpontja köt minket gúzsba, aki számára ez a normális, megszokott, hétköznapi állapot… mivel mást nem ismer. Amikor a miérthez érünk, a válasz szimplán már csak sokkol, mintha az alkarja helyett minket köpött volna szemközt a demonstráló őrmester.

kiehezettek_kritika7

Melanie többedmagával valamiért a hadsereg foglya – bár a kislány ezt nem így éli meg -, akivel az emberséges körülmények közt is embertelenül bánnak. Azaz nem mindenki: a tanára, Miss Justineau az egyetlen, aki a félelmen és az undoron kívül más érzéssel is viseltet a rendkívül szigorú biztonsági intézkedések alá eső gyermekek iránt, és a szellemi táplálék mellett érzelmi támaszt is nyújt nekik. Ezt azonban nem nézi jó szemmel Parks őrmester, aki Miss Justineau érzelemnyilvánítását gyengeségnek, és a biztonsági intézkedésein esett csorbának fogja föl. A rendkívül éles szemű és eszű Melanie azonban többet lát bele, ahogy az intézmény orvosi vezetőjének, Dr. Caroline Caldwellnek a kísérleti programjába is, ami révén rögtön az elsődleges, felhasználásra váró tesztalannyá növi ki magát.

kiehezettek_kritika2

Azonban a Sors, a szerencse vagy nevezzük szimplán a forgatókönyvírónak, közbeszól, s apró kis csapatot verbuvál a fogolyból, a börtönőrből, a tanárnőből és a doktornőből, hogy az ellentétes érdekek, habitusok és nézőpontok kusza hálóján átküzdve magukat egymásra utaltságukban megtanuljanak bízni a másikban a túlélés mindent felülíró kényszerének engedelmeskedve. A megsemmisülésre ítéltetett katonai bázison kívül, amely korábban otthont nyújtott Melanie-nak, és biztos menedéket az őt körülvevő személyzetnek, valami nagy baj történt a világgal, zombihoz hasonló, önmagukból teljesen kifordult fertőzöttek, a kiéhezettek lepik el a földet, akiknek egyetlen vágyuk: a friss hús!
Csapatunk útja London Középföldjéjén vezet, s bár mellőzi a Gyűrű Ura eposzi magasságait, ahhoz hasonló módon váltogatja a CGI-vel erősen megdolgozott nagytotálokat. Kár, hogy a produkció kincsesládája ezektől a photoshoppolt állóképektől ki is merül, s nem jut már elég a büdzséből normális maszkmesterekre (igazán kölcsönkérhettek volna a The Walking Dead-től néhány ügyes kezű sminkest!), így az évek, sőt évtizedek óta minimális vagy nulla tápértéken vegetáló zombikat néhány, sárral összemázolt statiszta személyesíti meg.

kiehezettek_kritika4

Míg az erős kezdés nagyon jól érzékeltette Melanie lelkiállapotát, amint kikerülünk a felszínre, minden a visszájára fordul. A könyvben a Gomba Szövetségének hosszas vándorútja csupán azt a célt szolgálta, hogy Melanie megtalálja a helyét ebben az önmagából kifordult világban, ráébredjen, hogy ki is ő valójában, s mi is az ő útja, ahová csak igazán kevesen követhetik. Mondhatni, egy rendkívül logikus, mindenféle érzelmi sallangtól mentes következtetésre jut, ami minket, a jelenkor moziszékben kényelmetlenül feszengő emberét teljesen taccsra tesz, hogy úgy kóválygunk majd ki a moziból. Na ez a jellemfejlődés, ez az építkezés valahogy kevésbé jön át a vásznon, úgy tűnik, napfényben minden más megvilágításba esik… homályosabbá, elnagyoltabbá válik.

kiehezettek_kritika5

Képzelem, hogy hogyan moroghatott Mike Carey, amikor a rendkívül erős vizualitású sztoriját, amelyben előfordul speciális tankkal való zúzda és dzsembori London belvárosában, a látszólag végtelenbe vesző, vattacukorszerű gombamezők, valamint félig gombává átlényegült, sétáló élőhalottak, hol művészi megfontolásból, hol költségoptimalizálásból újra és újra visszadobták, a fenti látványosságokat kimazsolázva a szkriptből, hogy aztán a mozikban látható produktum maradjon csak vissza. Már a 16-os karika is sokat elárult arról, hogy mennyire vághatták meg az eredeti történetet, amelyben Carey a naturalizmus jegyében bizony nem kímél sem nőt, sem gyereket. Így talán még nyilvánvalóbbá válik a Legyek Urát idéző befejezés, amelynek a megvalósítása komolytalanná teszi a filmet, nincs igazán súlya, csak ront az összképen.

kiehezettek_kritika3

A színészek vitán felül nagyszerűen játszanak, a rövid hajú Glenn Close-nál elképzelni sem tudtam volna jobb Dr. Caldwell-t, Gemma Arterton Miss Justineau-ja maga a védelemre szoruló érzékenység, Paddy Considine pedig nagyon macsó a kommandós szerelésben. A telitalálat azonban maga Melanie, akit a zöldfülű Sennia Nanua alakít – Nanuának ez az első komolyabb szerepe, de mérget vennék rá, hogy nem az utolsó. A könyvbeli Melanie szőke, fehér bőrű kislány, így az afro-amerikai Sennia szerepeltetése elsőre meglepő, ám játékát látva már érthető. A magam részéről inkább a színészvezetést kifogásolnám meg: Dr. Caldwell karaktere eredetileg sokkal kegyetlenebb, önzőbb, Justineau keményebb, Melanie pedig okosabban keveri a lapokat. De a film legnagyobb vesztese Dillon közlegény, a csapat ötödik tagja, akinek a szexújságos fiaskót leszámítva alig jut vászonidő, pedig a regényben egészen szerethető karakterként kerül bemutatásra.

kiehezettek_kritika6

A Kiéhezettek nyomtatott formában sem váltja meg a világot, minden újdonsága épphogy csak a középszer fölé emeli, s érdekes módon a film is hasonló cipőben jár, bár egészen más aspektusból jut ugyanarra a sorsra! Pedig lett volna rá lehetőség, hogy az alapanyagból valami igazán ütős és eredeti végeredmény szülessen, ez egészen nyilvánvaló a hangulatos és jól eltalált kezdésből! Azonban onnantól kezdve csak lejtmenet jellemzi a filmet, McCarthy képtelen visszatalálni az ösvényre, amelyen elindult. Akárcsak Epimétheusz* felesége, a rendező Pandórája is érzelemmentesen csapja fel a tiltott szelencéjének tetejét, nyakunkba zúdítva mindent a filmszínházak sötétjében! Igazán kösz, Melanie!

Értékelés: 6/10

*Epimétheusz: a görög mitológia titánja, akinek a felesége, Pandóra felnyitotta a tiltott szelencét, s ezzel sokféle bajt szabadított az emberek fejére


Kiéhezettek filmadatlap

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ