Eddie, a sas filmkritika

Az olimpia igazi arca

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Bár az Eddie, a sas nem rejteget nagy meglepetéseket, és mondanivalója egy mondatban összefoglalható, mégis igazi sportfilm, amelynek legalább akkora szíve van, mint a filmben nagyszerűen megformált Eddie Edwards-nak. Repülj, Eddie, repülj!

Eddie_a_sas_belyeg

Eddie már kora gyerekkorától kezdve úgy érzi, hogy valami nagyra hivatott: átlag feletti teljesítményekről álmodozik, olimpikonnak készül, próbálja megtalálni a megfelelő sportágat, amelyben kiteljesedhet. Az egész dolog ott hibádzik, hogy Eddie valójában egy teljesen átlagos, középszerű fiatalember, akinek se tehetsége, se erőnléte nincs a sporthoz. Vagy mégis? Egyvalamiben igenis kitűnik, s ez az elképesztő akaratereje, az a makacsság, amely azt sulykolja, hogy akkor is árral szemben ússzon, amikor mindenki más már rég feladná. Brit színekben indulva egyedül képviseli nemzetét a síugrás sportágában az 1988-as Calgary téli olimpián, ahol legendája szárnyra kel. Hogy hogyan jut el odáig? Erről szól Eddie krónikája!
Az 1988. évi téli olimpiai játékok, természetesen a kitűnő sporteredményeken kívül, más szempontból is nevezetesek: nemcsak Eddie, a sas ikonja szárnyalt fel a kék égboltra, de ekkor mutatkozott be először a jamaikai bobcsapat is, akikről szintén készült egy feledhetetlen film Jég veled! (Cool Runnings, 1993) címmel John Candy nagyszerű alakításával. Így az sem véletlen, hogy mindkét film ugyanazon paradigma mentén mozog: az esélytelennek tartott lúzer(ek) olimpiai álma(i) teljesül(nek) az emberfeletti teljesítmény függvényében és egy erőskezű edző hathatós támogatásával.

Eddie_a_sas_kritika_2

Az Eddie, a sas ezen a ponton elszakad a valóságtól, ugyanis Eddie az életben egyedül küzdött meg az elé tornyosuló akadályokkal, míg a filmben ebben fontos szerepet játszik a korábban jobb napokat látott, ám még mindig macsó Bronson Peary, akinek az utolsó dolog, ami a címszereplővel kapcsolatban eszébe jut, hogy az edzője legyen, ám az események furcsa összejátszása folytán mégis így alakul. A valaha szépreményű síugró tehetség, az amerikai olimpiai csapatból renitens viselkedése miatt kidobott Peary pont azt látja meg az esetlen, kétballábas Eddie-ben, ami belőle annak idején hiányzott: a mindent maga mögé utasító elhivatottságot, azt a nyakasságot, amely ezt a kis mokány fickót egy csontropogtató zakózás után is újra visszaűzi a sáncra. Ezért dönt végül úgy, hogy segít neki, na és persze azért, hogy az “ifjú titán” nehogy véletlenül a halálba ugorjon. Hugh Jackman nagyszerűen hozza a nagymenő figuráját, igaz, annyiból könnyebb a dolga, hogy Peary szerepét egy az egyben rá írták.

028A1450.CR2

A filmben Taron Egerton olyan színészi vénát villant, amellyel könnyedén az A-listás angol színészek között találhatja magát. A Kinsgman Tökijeként “kitette az irányjelzőt” – elég csak a peremkerületi utcagyerekből kifogástalan modorú brit úriemberré való átlényegülésére gondolni – a titkos ügynökök egyenszürke világában – bár itt még nyomába sem érhetett Colin Firth-nek -, az Eddie, a sasban már túltesz a mellékszereplőkön – na jó, Christopher Walken tekintélyt parancsoló cameóján még nem, de Jackman-re már köröket ver.
A film jellegzetes módon halmozza a vígjáték stíluselemeit, megtalálva a tökéletes egyensúlyt a sportfilmek drámaiságával. Az alkotók nagyon vigyáznak, hogy Eddie ne esetlen sültbolondként tűnjön föl a vásznon, hangsúlyozva azokat a pozitív tulajdonságait, amelyek álmai eléréséig – és egyben megéléséig – repítik. A film az elcsépeltnek tűnő közhelyes tanulságot – miszerint “Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel” – új szintre emeli, s minden további nélkül képes nézőit eljuttatni a katarzisig, ami az egyik legfontosabb jellemzője a sportfilmeknek: kicsiben átélhetjük azt az érzelmi túlcsordulást, ami a főhősnek átlag feletti teljesítményéért – amiért átlépett saját korlátain – megadatik.

r2_02154115_3.26.2

A film alkotóira, a rendező Dexter Fletcherre – aki a színészetről (többek közt A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső egyik jellegzetes karakterét játszotta) igazolt át a kamera másik oldalára – és az operatőr George Richmondra komoly kihívásként nehezedett, hogy a síugrást dinamikusan és látványosan tudják a vásznon megjeleníteni, s ne csak a sport szerelmesei, hanem a laikusok is értékelhessék szépségeit. Sisakkamerákkal és új, kreatív kameraállásokkal élményszerűen közel sikerül hozniuk hozzánk, nézőkhöz ezt a sportot, megmutatva annak minden vonzó és veszélyes vonását.
Igazi sportfilmként rendkívül szórakoztatóra sikerült Eddie Edwards krónikája, amely egyben méltó módon népszerűsíti a síugrást. Bátran ajánlom mindenkinek nemre és sportszeretetre tekintet nélkül, akik kiszakadva a mindennapokból egy jó kis vígjátékra vágynak. Eddie nem véletlenül vált a Calgary-játékok egyik ikonjává, Pierre de Coubertinnek, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapítójának népszerű gondolatát* oly magától értetődő természetességgel élte meg és élte át, hogy méltán nevezhetnénk a mindenkori olimpia igazi arcának is. A Jég veled! és az Eddie, a sas folyományaként nem lepődnék meg, ha jövőre az Erik, az angolna** egyenlítői-guineai sportfilmre is beülhetnénk a moziba!

Értékelés: 8/10

*Pierre de Coubertinnek tulajdonítják az előzőekben már említett “Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!” idézetet, amelyről azóta már kiderült, hogy valójában Ethelbert Talbot, Közép-Pennsylvania episzkopiális (anglikán) érseke mondta az 1908-as londoni olimpia előestéjén, a versenyzők számára rendezett misén a Szent Pál katedrálisban. A filmben szintént de Coubertinre hivatkoznak, ezért teszem ezt a cikkemben én is.

**Erik, az angolna: Eric Moussambani Malonga egyenlítői-guineai úszó, aki becenevét a 2000-es olimpián szerezte Sydney-ben, amikor 100 méteres gyorsúszásban kvázi alig bírta végigúszni a versenytávot.


Eddie, a sas filmadatlap


Magyar Filmadatbázis

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ