Bakelit pilotkritika

Scorsese elszabadul

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Martin Scorsese nem kevesebbet vett a fejébe, minthogy tabuk nélkül tárja elénk a ’70-es évek zenei világát, és mindezt Mick Jagger, a The Rolling Stones frontembere mondja neki tollba. A kapzsi, pénzsóvár zenei kiadóktól kezdve a csak a Drog, a Szex és a Zene szentháromságának élő hedonista zenészekig mindenről és mindenkiről lekerül az álarc. Miért nem lesz mégsem a Bakelit az HBO új zászlóshajója?

vinyl-hbo-1

A válasz nagyon egyszerű: mert a pilot alapján ez egy rétegsorozat. Szűk célcsoportnak készült, mivel a Bakelit inkább azokat fogja leültetni a televízió elé, akik valamilyen módon – vagy mert benne éltek vagy mert vonzódnak az akkori sokszínű zenei kultúrához – érzelmi töltéssel rendelkeznek, kötődnek a ’70-es évekhez. Külső szemlélőként viszont – s ez nagy hibája a sorozatnak – képtelen berántani a történetbe, nehezen lehet vele azonosulni, elmarad a varázs, ami például a Gengszterkorzó vagy épp a Maffiózók esetében remekül működik, azaz képes már az első 10 perc után úgy behúzni a maga hitelesnek tűnő világába, hogy tűkön ülve várd a következő heti folytatást!
Természetesen a Bakelit esetében is elmondható – saját gyártásról lévén szó! -, hogy az HBO nem sajnálta az időt, a pénzt és a szakembergárdát: a képernyőre festett korrajz hiteles, a díszletek, a jelmezek, a frizurák és sminkek szenzációsak, végletekig kidolgozottak. A fényképezés ugyan kicsit túl művi és beállított – stúdiószerűnek hat az egész -, de ha hinni lehet a fámának, ez teljesen tudatos: korabeli filmrögzítési technikát (?) alkalmaztak. A forgatókönyvvel sincs különösebb probléma, Terence Winter író (Maffiózók, Gengszterkorzó, A Wall Street farkasa) vetette papírra többedmagával: adott egy esendő főhős, aki egyre inkább elveszti a lába alól a talajt, miközben válogatás nélkül mindent hajlandó bevetni a saját túlélése érdekében, ugyanakkor pont ezért viszolyog is magától. Adott az egyre fokozódó feszültség, az egymástól elkülöníthető karakterek közti jól működő interakció és a humort sem nélkülöző dialógusok, miközben részletekbe veszően beleáthatunk egy olyan világba, amely eddig nem igazán engedett betekintést magába. S valahol itt leledzik a probléma gyökere: Scorsese elveszik a részletekben.

Bakelit_12

Kettősség jellemzi a Bakelitet. Egyrészt túl sokat akar megmutatni nekünk a játékidejéhez képest: drog, szex, zene, korrupt lemezkiadó, zene, Led Zeppelin-koncert, zene, backstage, zene, rasszizmus, zene, család, alkoholizmus, zene, zene, olasz maffia, zene és zene s mindez egyfajta hagymázas őrült színkavalkáddá olvad össze, mint valami eszelős videó klip, miközben Scorsese pont ellenkezőleg, lassú és komótos ütemet diktál. A néző pedig elveszik valahol a kettő közt az éterben. Még szerencse, hogy közben kib@szott jó muzsikák csendülnek fel!
Bizony, a 70-es évek zenei világáról szóló pilot ritmus problémákkal küzd: sok a feleslegesen, unalomig elnyújtott jelenet, amelyek csak meg-megakasztják a történetet. Így lesz az első rész egyik kulcsjelenetének szánt gyilkosságból például érdektelen momentum, amely kapcsán csak egy érzés lebeg a néző lelki szemei előtt: lépjünk már tovább! A két órás pilot szinte sikolt a vágó ollója után!

Bakelit_07

Legalább a színészek a helyzet magaslatán állnak! Bobby Cannavale egyenesen lubickol a nagymenő Richie Finestra főszerepében – régóta érett már! -, míg Juno Temple hozza a szokott formáját: ez a szöszi elképesztő, milyen átváltozásokra képes, de ez az egyszerű naíva szerepkör áll neki a legjobban (erről mondjuk inkább James Jagger mesélhetne, muhaha)! Olivia Wilde rutinszerűen domborít némi halovány drámai vénát, de idővel biztosan kijut neki is több képernyőidő. A mellékszereplők viszont kivétel nélkül remekül teljesítenek, még Mick Jagger fia, James is, aki a punkzenekar frontembereként tűnik föl.
Ami igazán tetszett a Bakelit pilotjában, hogy önálló egészként is megállja a helyét, Scorsese nagyszerű – és meglehetősen látványos! – lezárást komponált az első részhez: Cannavale figurája, aki már kezdte elfelejteni, hogy miért is fogott bele a lemezkiadói tevékenységbe, újra rátalál a rock’n’roll életérzésre, a magával ragadó szabadságra – amikor az idegeidet szaggató gitárszóló valami olyan euforikus tudatállapotba juttat, hogy megszabadulsz mindentől – az elcseszett gondjaidtól, az egész életedtől -, messze magad mögött hagyva csak együtt létezel a zenével.

Bakelit_02

Ezen a Bakeliten a tű ott fut félre, hogy a történettel szemben előtérbe helyez egy hangulatot, retró érzést, amelyet önmagában ugyan nagyszerűen kelt életre, de ez kevés egy televíziós sorozathoz. Mintha Scorsese túl nagy művészi szabadságot kapott volna – talán jutalomból forgathatott? -, s ő elvolt ugyan, mint gyerek a homokozóban, de ezúttal mellékvágányra vitte a produkciót. Ha a további részek rendezői (mert hogy csak a pilotot rendezte a Mester) képesek visszatalálni a történetközpontú meséléshez, amelyben a 70-es évek főszerep helyett inkább meghatározó korként és környezetként jelenik meg, akkor lesz érdemes ezt a Bakelitet továbbra is a lejátszóban hagyni.

Értékelés: 5/10


Bakelit film adatlap


Magyar Filmadatbázis

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ