A Függetlenség Napja – Feltámadás filmkritika

Fel! Támadás!

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Roland Emmerich korábbi elveit sutba dobva ezúttal a két évtizeddel ezelőtti sikerfilmjének, A Függetlenség Napjának a folytatásában amortizálja le az életterünket. A klasszikus hollywoodi sikerrecept (nagyobb és hangosabb) kreatív ötletekkel gazdagodik, amelyek azonban rendre kihagyott ziccerként mennek a levesbe. Bon Appétit!

A_fuggetlenseg_napja_feltamadas_poszter

Roland Emmerich-nek, bármennyire zseniális vizualitású rendező, az utóbbi időszakban hullámvölgy az osztályrésze, amelynek Hollywoodban csupán egyetlen valamirevaló gyógymódja ismert: a korábbi sikerekhez való mellé-, akarom mondani, hozzányúlás! A legnagyobb közönség és szakmai elismerést (Oscar-díj a legjobb vizuális effektekért) arató produkciója pedig nem más, mint A Függetlenség Napja idegen-inváziós sci-fi akciófilm, amellyel sikerült Tim Burton hasonszőrű, de teljesen más hangvételű és műfajú kultklasszikusával, a Támad a Mars! című paródiával egy időben előállni. A két dudás végül nagyon is jól megfért egy csárdában, sőt, mi több, alapot szolgáltatott az előbb bemutatott Burton-produkciónak a zsáner kikarikírozásához.
Emmerich világpusztító fétise közismert, az elmúlt évek folyamán már annyiféleképpen állította falhoz bolygónk élővilágát, élén az emberiség nevű rákfenével – ügyesen meglovagolva a Millenium-trendet, a globális felmelegedést és a maja naptár keltette tömeghisztériát! -, hogy afféle Nagy Mészárosként is tekinthetnénk rá! Nem csoda, hogy az elmúlt időszak (Anonymus, Az elnök végveszélyben, Stonewall) kiút keresése végül a korábbi szerepkör újra felfedezésébe torkollott – senki sem bújhat ki a bőréből, avagy suszter maradjon a kaptafánál! -, s e másik “látnoki erejű” rendezőnek egyúttal sikerült felülkerekednie a folytatásokkal szembeni előítéletein is.

A_Fuggetlenseg_Napja_Feltamadas_kritika_5

Dean Devlin, akivel Emmerich közösen hozta össze A Függetlenség Napja forgatókönyvét, már 20 évvel ezelőtt kidolgozta a folytatás szkriptjét, amit akkor azonban nem talált méltónak az első részhez, így talonba került. Vajon mitől lett most mégis annyira jó, hogy érdemes legyen vele foglalkozni? Talán a bűvösen kerek évfordulónak köszönhetően? Vagy esetleg egy leszállóágban lévő rendező hattyúdalának igézetétől? Amit annakidején ketten dobtak össze, annak most öten veselkedtek neki, a végeredmény pedig – amiből Susan Sarandon színésznő az elolvasását követően köszönte szépen, de nem kért! – a vásznon kel most életre.
Izgalmas felütéssel indít a film: a fejlett nyugati civilizációban az idegen technológia emberi (újra)hasznosítása, és az elmúlt 20 év fejlődésében betöltött szerepe (ezt láthatjuk a járműveken, az építészetben, stb. megjelenni) kap erőteljes hangsúlyt, míg a harmadik világ hosszú évekig elhúzódó dzsungelharcot volt kénytelen vívni a földönkívüliekkel. Ez az Elysium-District 9-i disztópia inkább Neill Blomkamp író-rendező társadalmi érzékenysége után kiált, s hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Emmerich sajnos valóban képtelen e két világ közti feszültséggóc kitapintására: számára nem több pusztán remekül berendezett díszletnél – s így hatalmas, szinte anyahajónyi ziccernél! – a ’96-ban megálmodott inváziós sci-fijének megalomániás újrázásához! A dzsungelharcos szál belebegtetése már-már Predatorszerű bozótharc víziójának ígéretével kecsegtet a szárazföldön is hadrendbe sorakozó idegenek ellen, sajnos azonban ez az elképzelés is a kihagyott ziccerek táborát erősíti!

A_Fuggetlenseg_Napja_Feltamadas_kritika_4

20 évvel ezelőtt imádtuk a Top Gun légi és a Star Wars űrcsatáit összemixelő, függetlenségnapi légi parádét – hol voltunk itt még a Csatahajó mókás vízibolhaként ugrabugráló űrhajóitól?! -, az Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című regényét megidéző, a nagyvárosok egén elterpeszkedő űrhajókat, és az alant, jellemzően inkább tűzzel, mint vassal végrehajtott Oscar-díjas városrendezést. Látvány terén magasra helyezte a lécet az előzmény. Az elmúlt két évtized filmes technológiai innovációja legalább akkora léptékű előrehaladást produkált, mint a földönkívüli megszállók “jóvoltából” az emberiség, aminek következtében a ’96-os filmhez hasonló – vagy inkább azon messze túlmutató – forradalmi vizualitás inkább csak a Cameron-féle, a pepecselésre rengeteg időt, energiát és pénzt fordító sztárrendezők sajátjává vált.

DSC_4348.tiff

Kicsit kapunk mindenből, csak hatványozottan eltúlzott mértékben, így borítja árnyékba például az idegenek anyahajója a fél bolygót, s ezúttal nem elégszik meg a napernyő szerepkörrel, hanem saját gravitációját – egy ekkora testnek bizony már lehet! – kihasználva a 2012-t megszégyenítő pusztításpornóba kezd. Ám most nincs az a vírus, ami megmenthetne minket, szerencsénkre az idegenek leggyengébb láncszeme – talán túlzott magabiztosságában! – maga dönt úgy, hogy az emberiség számára felfedi magát, s mi szemfülesen élünk is a felkínált lehetőséggel. A film fő cselekményszála körülbelül két mondatban összefoglalható, s az a gyanúm, ez a sztorimag lehetett az, amit Devlin annakidején kevésnek talált – s most Emmerich-kel közösen mégis megvalósítottak.

A_Fuggetlenseg_Napja_Feltamadas_kritika_1

Na de hagyjuk már a történetet, minek is az nekünk, hiszen ez egy látványfilm, elég az állkoppantó panoráma a vásznon, na meg a tökös főhősök a laza és idézhető egysorosaikkal… és itt az újabb bökkenő! Humor és karizma terén is elvérzik a produkció, hiányzik Will Smith pimasz arroganciája, s hiába arcpirítóan magas a kért gázsi, amitől még a producerek zsebében is kinyílik a bicska (50 millió dollárról beszélünk), a bociszemű Liam Hemsworth-szel és a teljesen jellegtelen Jessie T. Usherrel – valljuk meg őszintén – nem igazán sikerül pótolni! Kettőjük konfrontációjának semmilyen súlya, sava-borsa nincs, teljesen érdektelen, miért fújnak egymásra. Náluk csak Maika Monroe Patricia Whitmore-ja, a korábbi elnök laza és kemény lánya semmitmondóbb – ennek fényében az egész Mae Whitman-ügy (Whitman kisasszony játszotta még ’96-ban az elnök kislányát, a folytatásra azonban már nem felelt meg, mert állítólag nem elég dekoratív a szerephez; Whitman barátai és rajongói kiakadtak a hír hallatán) csak felfújt lufinak hat.

A_Fuggetlenseg_Napja_Feltamadas_kritika_3

Még az előző részből visszatérő “nagy öregek” is meglehetősen haloványak, Jeff Goldblum olykor ripacskodásig túltolja a figuráját, az apját játszó Judd Hirsch pedig hiába lép elő egyszemélyes akcióhőssé, a történetbe feleslegesen behurcolt, majd a szüleik mellett a rendező és a forgatókönyvíró által is magukra hagyott gyerekek maguk alá temetik. Egyedül Bill Pullman exelnöki karakterében van még kellő lendület egészen a demagógnak ható lelkesítő beszédig, ami inkább csak paródiája a ’96-os csata előtt elhangzottnak. Charlotte Gainsbourg nagyszerű, elsősorban drámai vénájú színésznő, s talán épp ezért lóg ki ebből a produkcióból, ráadásul Goldblummal való egymásra találásuk plágiumszagúan idézi meg a Jurassic Park folytatása, Az elveszett világ hasonló jelenetét Julianne Moore-ral.

Több sebből is vérzik A Függetlenség Napja – Feltámadás, amely egy sajátos és furcsa keveréke lett az Alien-filmeknek, Az elveszett világnak és a legelső Függetlenség Napja mozinak, sajnos, az utóbbi erényeit kigyomlálva. Nem kellett volna Emmerich-nek ebbe a folytatásba belevágnia, s a gyomrom összerándul azoktól a híresztelésektől, hogy újra előveszi a Csillagkaput. Tessék visszatérni az eredeti filmekhez, és, ötletet merítve akár Christopher Nolan-től (mintha a Csillagok között taktusait véltem volna felfedezni a földbe fúródó anyahajó képsorait keretező zenei kompozícióban), a változatosság kedvéért ezúttal az egész világegyetem elpusztítására törni! A feltámadásból ezúttal, Hofi Géza (az Isten nyugosztalja!) klasszikusát szabadon idézve inkább lett “Fel! Támadás!” A harmadik részre legalább egy Halálcsillag dukál!

Értékelés: 6/10


A Függetlenség Napja – Feltámadás filmadatlap


Magyar Filmadatbázis

1 hozzászólás

  1. Kb. 10-szer volt olyan érzésem a film közben, hogy ez a jelenet az első rész jelenetének újra forgatása kicsit másképp. Összességében nézhető volt, de ez a főszereplő gyerek katasztrófa, mind a színész, mind a karaktere. SPOILER: Most viszont, hogy az emberek kezébe került az “ősök tudása” a féreglyukakról, jöhet a Csillagkapu. Mekkora lenne már, ha összemosná a két filmet. :) Persze valószínűleg hülyeség. Sokkal jobban várom az új Csillagkaput, mint bármelyik másik filmet, rengeteg lehetőség van benne és nem kell előre temetni!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ