007 Spectre – A Fantom visszatér kritika: Bond klasszikusabb, mint valaha

2
823

007 Spectre – A Fantom visszatér kritika

Bond klasszikusabb, mint valaha

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Egzotikus helyszínek, gyönyörű nők, gyors kocsik, ropogó fegyverek, keményen csattanó öklök… és Bond. James Bond. A 007-es ügynök visszatér egy újabb lehetetlen küldetés erejéig, ezúttal egy egész árnyék szervezet ellen lépve szorítóba, miközben újabb darabka kerül fényre sötétbe burkolódzó múltjából. Daniel Craig Bondja klasszikusabb, mint valaha.

James Bond mozgóképes karrierje az egyik leghosszabb filmes szériára tekint vissza, a 007-es ügynök a ’60-as évektől kezdve csaknem töretlen népszerűséggel vigyáz a világ kényes egyensúlyára, a legegzotikusabb tájakon osztva a pofonokat és a golyókat a világuralomra törekvő bűnözők, terroristák és szindikátusok között, a legszebb nők szívét és a legjobb kocsik karosszériáját törve hozzá ripityára. Bond titka abban keresendő, hogy karaktere időről időre képes a megújhodásra, szembemenve a beskatulyázódással, megtörve akár a begyepesedett dogmákat is. Minden kornak megvan a maga James Bondja: a karakteres színészek időnként levedlik az ügynökbőrt, hogy aztán stafétaként adják tovább kollégájuknak, aki már egy kicsit másképp ölti magára. Ez teszi igazán izgalmassá ezt a sorozatot!
Daniel Craig Pierce Brosnan-től örökölte meg 2006-ban a figurát, s a XXI. század 007-ese csaknem teljes hátraarcot csinált az addigi filmes Bond-hagyományoknak. Craig Bondja egészen sajátos módon vetkőzte le magáról sármját, s a maga öltönybe bújt vadállati módján vált igazán macsóvá. Csaknem izomagyú konoksággal mindenen és mindenkin képes keresztülgázolni, ám ezúttal kellő erő és lendület feszül a figurában, ami elképesztően hitelessé, megállíthatatlanná és ellenállhatatlanná teszi, s ugyanakkor mérhetetlenül sebezhetővé. Ezúttal Bondnak nemcsak a frizurája, de a fizimiskája is elszenvedi az atrocitásokat, egy-egy küzdelemben ő is megsérül, dől belőle a vér, épphogy meg nem hal, s a testi szenvedésen kívül lélekben is sebződik: hol a szerelem, hol a múltja húzza mélyre. A 007-es örlődik, s ez a belső feszültség bizony átüt a vásznon, s megtörténik a csoda: a korábban kétdimenziós figura életre hívja önmagát.

007_Spectre_kritika_1

Sokaknak nem jön be ez a modernizált változat, túl sötétnek, depresszívnek tűnik fel a korábbi, elsősorban tényleg a könnyed szórakozásnak hódoló Bond klasszikusokhoz képest – még akkor is, ha a figura eredeti könyvváltozatához a Craig-féle verzió áll a legközelebb -, ám szerintem nagyon jól visszatükrözi a mi kis valóságunkat. De pont ez a szépsége az immár – hivatalosan – a 24. filmmel gazdagodó sorozatnak, hogy mindenki megtalálhatja benne a saját ízlésének megfelelő verziót.
2006-ban Martin Campbell rendezőnek nemcsak karrierjét, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a legújabb kori Bond szériát is sikerült megkoronáznia a Casino Royale-lal, aminek Sam Mendes Skyfall-ja (Kenobi vitriolos kritikája róla itt olvasható!) ért csak – meglehetősen szorosan – a nyomába. A producerek talán épp ezért ragaszkodtak továbbra is Mendeshez, aki bakancslistáján a Bond-filmet kipipálva már legszívesebben új vizekre evezett volna, ám van az a pénz, amiért az ember sutba dobja az elveit. Azonban a Spectre nem csak azért lóg ki a sorból, mert megpróbálja az előző három film történetét összevezetni, hanem azért is, mert Mendes koncepciót váltva nagyobbat merít a korábbi klasszikus Bondi hagyományok tengeréből. Az egész filmen érződik, hogy a rendező a görcsös megfelelni akarás helyett hátradőlt a székében, és lazábbra eresztette a gyeplőt.

007_Spectre_kritika_2

A klasszikus 007-es főcímnek már több mint fél évszázados hagyományai vannak, amivel még Mendes sem mer szórakozni: Sam Smith kellemesen fülbe mászó Writing’s On The Wall című dala ugyan kap hideget és meleget, de egyáltalán nem rí ki – főleg Adele Skyfall-ja után – a korábbi témák közül, ami viszont újdonság, hogy a főcím alatti animációban jellemzően elnagyoltan stilizált árnyékok ezúttal arcokat kapnak, s szembetűnően a korábbi három filmre utalnak, ezzel is megerősítve, az eddigi legfontosabb Bond-filmnek lehetünk tanúi, amely válaszokat ígér a korábban bennünk feltolult kérdésekre.
A Spectre felütése sem hagy kívánnivalót maga után, a stílszerűen a Halottak Napjával indító mexikóvárosi jelenet előkelő helyet foglalhat el a legjobban megkomponált 007-es akciószcénák Pantheonjában. Bond ismét a saját feje után megy, s egy titokzatos bűnszervezet és saját múltja menthetetlenül összekuszálódott szálait próbálja felgöngyölíteni. Ezúttal M-nek és az MI6-nek is megvan a maga történetszálja, amely a bürokrácia ezerkarú rémével való birokra kelést mutatja be, próbálva elkerülni beolvasztását a Nemzetbiztonsági Központba. A film végére nemcsak ez a két szál, hanem a korábbi filmeké is egy Nagy Egész Történetté áll össze, bár aki valami rendkívül csavaros, jól megtekert, krimiszerű végkifejletben reménykedik, az – nem látott még 007-es filmet?! – csalódni fog: a Bond szkriptek jellegzetes tervezési eszköze az egyenes vonalzó.

007_Spectre_kritika_3

Az egyik legszembeötlőbb változás az új film kapcsán, hogy Mendes egy huszárvágással klasszikusabb irányokba tereli a főhőst, aki ismét szinte sérthetetlenné válik: mit neki, ha ráomlik egy ház, elég leporolnia az öltönyét, s máris szalonképessé válik, ahogy a fúrószálas koponyalékelésen is túllép egy vállrándítással. Bond ezúttal végérvényesen elnyeri a “tank” státuszt, szinte érzelmek nélkül gázol át mindenkin és mindenen. A korábban egyszemélyes hős az idők folyamán csapatjátékossá érik, Q és Miss Moneypenny lelkesen egészíti ki a Különleges Ügyosztályt, ami fű alatt Bond kezére dolgozik. A “tiszteletbeli magyar”, Ralph Fiennes M-ként számomra nem funkcionál olyan jól, mint a szerepében sokkal karizmatikusabb Judi Dench, pedig saját sztoriszállal bír, ami viszont nem kapott elég vászonidőt és kellő figyelmet a szkriptíróktól és a rendezőtől ahhoz, hogy működőképes politikai thrillerré válhasson.

007_Spectre_kritika_4

Christoph Waltz-cal kapcsolatban valószínűleg túl nagy az elvárás – magam is abban reménykedtem, hogy a legikonikusabb főgonosz figurájaként fog újjászületni a Spectre díszletei közt, ehelyett a legjelentéktelenebb címet nyeri el, még a Quantum csendje ügyeletes rosszfiúját, Dominic Greene-t (alias Mathieu Amalrich) is alulmúlva. A film producerei ragaszkodtak egy szintén ikonikus pribék életre keltéséhez, ez lett Mr. Hinx Dave Bautista megformálásában, aki a korábbi Bond antagonisták, a vasfogú Jaws és Oddjob házasításával jött létre – hogy ez tiszteletadás az elődöknek vagy a kreativítás teljes hiányáról árulkodik… ezt döntse el a néző! A lényeg, hogy Mendes hadilábon áll a mítoszteremtéssel.
Mindenképpen szót kell ejtenünk a Bond lányokról: Monica Belucci még most is tündöklő, de inkább 18 évvel ezelőtt kellett volna beválasztani az illusztris csapatba, talán akkor mélyebb nyomot hagyhatott volna a főszereplő és a nézők szívében is. Naomi Harris Moneypenny-jéből pont a kémia és az abból fakadó évődő flörtölés, az a bizonyos “mi lenne ha…” hiányzik. Léa Seydoux viszont már más tészta, ő egy igazán jól eltalált karakter, érezhető, hogy köré építették fel a “Bond’s girl” imázst.

007_Spectre_kritika_5

A Spectre szinte nyelvet ölt a nézőkre, ugyanis pont az újkori 007-es hagyományokkal szakítva a korábbi elődök koncepciójához tér vissza. A sötétebb hangulat helyett lazábbra veszi a figurát, hangsúlyosabbá válik az olykor önszatírikus, öngyilkos humor: a film szinte parodizálja magát, kár, hogy ezt nem hajlandó következetesen végigvezetni, ez egy igazán izgalmas megközelítése lehetett volna a szériának. Azonban túl nagy a tét, itt most a korábbi filmek történetszáljai egyesülnek, meg kell adni a módját, s valami igazán nagy durranást előkészíteni… Nos, fináléból kettőt is kapunk, ám elmarad az eget-földet megrázó, állkoppantó végkifejlet – talán a következő részben?! -, sőt, kijelenthetjük, hogy epikusság terén a Skyfall mérföldeket ráver a Spectrére.
Roger Deakins Skyfall-ban megcsodált nagytotáljait és nagyszerű beállításait a Csillagok között (kritikánk róla itt!) operatőre, Hoyte Van Hoytema is buzgón próbálja utánozni, váltakozó sikerrel. Ám nem az ő hibája, hanem inkább a fél szemmel már másfelé kacsingató Mendes-é, hogy a Spectre – a játékidő előrehaladtával – egyre több ponton ül le: jellemzően ezek Waltz “nagyjelenetei”, ahol bizony én nem általlottam 2-3 percekre lehunyt szemmel rápihenni a filmre.

007_Spectre_kritika_6

Az eddigi legdrágább (körülbelül 300-350 millió dollár) és leghosszabb (2 óra 28 perc) James Bond film így felemás érzéseket szül: az egyik szemünk sír, a másik nevet. Jót tesz a produkciónak a humorosabb hangvétel, ugyanakkor kár volt szakítani az újkori Bond jól felépített sebezhetőbb, – ha Craig alakításában beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről – érzékenyebb oldalával. A Spectre, és Bond egyik legfőbb antagonistájának szerepeltetése telitalálat, ám a köré fabrikált kerettörténet és annak tálalása már hagy kívánnivalót maga után. Az unott főszereplő és a még unottabb rendező kettőse, úgy látszik, rendesen megbomlaszthat egy produkciót. Talán eljött az ideje a színész és stílusváltásnak (Te kit látnál szívesen James Bondként?), s valami egészen újat kipróbálni: csak remélhetjük, hogy esetleg Christopher Nolan rendezői bakancslistáján is szerepel James Bond neve. Te mit szólnál egy James Bond Begins-hez?

Értékelés: 7/10


007 Spectre – A Fantom visszatér film adatlap


Magyar Filmadatbázis film adatlap

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Összességében tetszett a film. A Skyfall-nál mindenképpen jobb, bár a legjobb Bond film még mindig a Casino Royale. Végre ez a széria is elért a kütyüs korszakhoz, persze egyáltalán nem vitte túlzásba, pont a megfelelő mértékben alkalmazza azokat. Nem gondolnám, hogy Bond ebben a részben “sérthetetlen”, ezt jelzi Bautista megjelenése is, aki az első olyan karakter a négy rész alatt, aki legyőzi Bondot. Az akciójelenetek hitelesek, és életszerűek, a történetet ügyesen összemosták az előzőekkel. A végén nekem is hiányzott a nagy epikus lezárás.
    A zene erős, végig tartja a feszültséget. A poénok szokatlanok voltak, az előző részek hiányában, viszont jók voltak.
    7/10 reális

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ