Valami követ kritika

1
409

Valami_kovet_head1

Valami követ kritika

Tanmese a felelőtlen szexről

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A Valami követ az elmúlt évek legjobb horrorfilmjeként lett aposztrofálva, filmfesztiválok és mozik tűzték sikerrel műsorra szerte a világon, elismerő visszhangot kapott a szakma és a közönség részéről egyaránt. Talán maga az író-rendező David Robert Mitchell sem hitte volna, hogy visszatérő rémálma, amely alapjául szolgált a filmnek, ennyire beleeszi magát kollektív tudatalattiba, megfertőz mindenkit, akár a filmbéli átok. De vajon hogy lesz a felelőtlen szexuális együttlétről szóló propagandafilmből zsigerekig hatoló borzongást kiváltó rémálom?

Valami_kovet_poszter2

Ha Mitchell forgatókönyvét vesszük alapul, nem lelünk rá a film sikerének titkára, ugyanis az elsőre meglehetősen sablonos sztori legfeljebb némi tanmesei utóízt hagyhat maga után a szánkban: adott egy szemrevaló, amúgy minden más tekintetben átlagos tinilány, aki barátjával egy kellemesnek ígérkező éjszakát tölt el a srác kocsija hátsó ülésén. A fiú azonban nem minden hátsó szándék nélkül fekszik le a lánnyal: átok sújtja, amelynek maga is csak áldozata, úgy kapta valaki mástól, ahogy most ő is meg akar szabadulni tőle. Az átok szexuális úton terjed, s aki továbbadja, az mindaddig immunis marad, míg utol nem éri új gazdáját. Méghozzá szó szerint! Az áldozatot ugyanis követni kezdi valaki – a személye teljesen lényegtelen, egy ismeretlen a tömegből, aki többször is arcot vált. A lényeg, hogy ráérősen, minden sietség nélkül elindul emberünk felé, s ha utoléri, elveszi az életét. Persze meg lehet előle lógni! De cserébe egyfolytában résen kell lenni! Mindig a hátunk mögé tekinteni! A Halál bárhonnan, bármikor lesújthat ránk!
A Valami követ a felütését, a karaktereit, a köztük fennálló viszony-, s a történet alapját szolgáló konfliktusrendszert tekintetbe véve sem különösebben kiemelkedő alkotás. A figurák ábrázolása bár meglehetősen sematikus, főbb vonalaikban mégis mások, mint a hasonszőrű B kategóriás horrorok egysíkú sablonkarakterei, kapnak némi egyedi ízt, melyet a művészfilmes hatások felerősítenek. A filmet áthatja az erős retro-érzés, s bár a környezetábrázolásból nem következtethetünk a korra, amiben játszódik, mégis hangulatában a 80-as, 90-es éveket idézi. Erre rájátszik a szinti-zene, amely remekül passzol a produkcióhoz. A film ízig-vérig amerikai, ennek ellenére bennem megmagyarázhatatlanul brit benyomást keltett.

Valami_kovet_kritika_1

Akkor mégis mitől találják annyira kiemelkedőnek egyesek a filmet? Mitchell szinte Hitchcock-i szinten kelt feszültséget, valami hihetetlen módon kezeli a suspense-t, s mindent kihoz az alapötletből, amit ki lehet. A film ritmusa egy percre sem bicsaklik meg: még a legdermesztőbb jelenete is akkurátusan lassú sebességgel pörög, ráérősen, ahogy a Halál közeledik delikvenseink felé, minden sietség nélkül. Nincs követhetetlenül pörgősre vágva, nem fertőzi meg a mai hollywoodi trend, következetesen haladunk a végkifejlet felé. Remekül sikerül átültetnie az elkerülhetetlen vég érzetét, ebben nagy valószínűséggel közrejátszik a szubjektív kameraállás, amely révén gyakran láthatjuk az áldozat szemszögéből a felénk tartó rettenetet, ami kezdetben elbizonytalanít, majd a moziülésben való kínos feszengésre késztet minket. A film “parás” jelenetei így egy pillanat alatt magukba szippantanak, s nem hagynak nyugodni: összerezzenünk egy, az ablaknak pattanó labda hangjától, a hideg kiráz minket, amikor a perifériás látómezőnkben valaki felénk fordul, vagy ha ott látunk valakit, ahol nem kéne, például egy meztelen férfit a ház tetején. Mindenki minket kezd figyelni. Mindenki felénk tart. Mindenki potenciális ellenséggé válik. Apu hideglelős paranoiájává leszünk!

Valami_kovet_kritika_2

Mitchell felvázolja valamennyi varációt, a klasszikus suspense-től kezdve (a főhős háta mögül, a látóterén kívül, de a néző számára jól láthatóan érkezik ráérős tempóban a rettenet) a bizonytalanság faktorral bezárólag (a delikvens felé tart valaki, akiről nem lehet eldönteni, milyen szándékkal érkezik). Ehhez nagyon ért a rendező, ha faltól falig csupán ennyiből állna a film, az maga lenne a tömény borzongás! A művészfilmes ív is ad valamennyi pluszt a filmhez, amit remekül kiegészít Mike Gioulakis operatőr egészen egyedi kamerakezelése (lásd: kerekesszékre rögzített vagy 360 fokban megpörgetett kamera!). A film vizuális trükkjei rendben vannak, a digitálisan utólag odafestett vérrel sincs igazán gond. A problémát a logikai bukfencektől hemzsegő sztoriban (a fiatalok könnyen a nyomára bukkannak az átkot átadó srácnak, szemben a rendőrséggel), és az elnagyolt, a néző számára megközelíthetetlen karakterekben kell keresni.

Valami_kovet_kritika_3

A Valami követ a feszültségkeltés terén valóban ott van a szeren, a horrorfilmek rajongóinak, a borzongást keresőknek bátran ajánlom. Ha nem is az elmúlt évek legjobbja, de egyértelműen a “legparásabb” horrorfilmjei között lehet emlegetni, ami nincs híján a bizarrabb képsoroknak sem – zsáneren belül jár neki a kalapemelés. Azonban ez még kevés ahhoz, hogy jó film legyen, sajnos minden más, igazán fontos területen elvérzik. Kár érte, egy kis odafigyeléssel bizony simán a nyár meglepetésfilmjévé nőhette volna ki magát, így azonban a középszer csúcsait csupán hellyel-közzel átlépő produkcióként jár a siker nyomában, amelyben valamennyire meg-megmártózik, de a fulladás veszélye nem fenyegeti. Talán egy következő produkció, Mr. Mitchell, egy jó társíróval, és -rendezővel! Addig pedig Önnel együtt mi is rendszeresen magunk mögé tekintünk! Mert hát sosem lehet tudni!

Értékelés: 6/10


Valami követ film adatlap

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ