Sicario – A bérgyilkos kritika

2
2781

Sicario_head2

Sicario – A bérgyilkos kritika

Túl minden határon

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Denis Villeneuve rendező neve jól cseng filmes berkekben, de a nagyközönség számára nem igazán mond semmit; ha a korábbi filmjét, a Hugh Jackman és Jake Gyllenhaal nevével fémjelzett Fogságban című thrillert megemlítjük, a többség talán képbe kerül, s egyet is ért velem abban, hogy a kanadai filmkészítő remekül ért a hangulatteremtéshez. Ha a Fogságbant úgy jellemeznénk, hogy megmutatta, milyen sötét és mély a kút, akkor a Sicario – A bérgyilkos egy mozdulattal a mélybe is ránt minket: ez a film még nyomasztóbb, depresszívebb képet fest a vászonra, mint az önbíráskodás témakörét körbejáró gyermekrablásos thriller, ezúttal a határokon ezer szállal átnyúló mexikói kartellek drogtól, vértől és belsőségtől maszatos, az Államok verőerén matató ujjaival a középpontban.

Sicario_belyeg

Alejandro González Inárritu, Nicolas Winding Refn és Denis Villeneuve… minden filmtörténeti korszaknak megvannak a maguk nagy filmes rendezői, s a fent említett személyek (a lista természetesen korántsem teljes, csupán csepp a tengerben!) minden tekintetben alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy idővel beérve beléphessen a kultrendezők exkluzív Pantheonjába. Nem újdonság, hogy az Egyesült Államok tehetség terén tömeges importra szorul, különösen aktuális ez a filmiparban: Hollywood a filmkészítés terén olyan, mint a farkába harapó kígyó, futószalagon gyártja a már bevált recept alapján a folytatásokat, a remake-eket és a rebootokat, hogy a sorozatokról már ne is beszéljünk. Éppen ezért folyamatos vérfrissítésre szorul, s hol északról (Villeneuve), hol délről (Inárritu) szipkáz be egy-egy ifjú tehetséget, de nem rest olykor más kontinens szülötteit (Refn, Kormárkur, Trier) is magához csábítani a Nagy Amerikai Álom szirénhangjaival. Ilyenkor az “ifjú” titánok kapnak egy kommerszebb szkriptet akkora rakás pénzzel, amennyit még életükben nem láttak – s ami még mindig a töredéke egy igazi, csilli-villi, hollywoodi kasszasikernek -, hogy a saját művészi szűrőjükön keresztül megújítsák a filmnyelvet, többet-jobbat mutassanak, díjakat nyerjenek, s minél több nézőt csábítsanak a moziba.Az ígéret sem kevés, hogy ha a filmjük sikeres lesz, akkor nagyobb teret, esetleg szabad kezet kaphatnak, hogy jobban kiélhessék művészi hajlamaikat, ami aztán vagy bejön (Inárritu – Bábel) vagy nem (Refn – Csak Isten bocsáthat meg). Sajnos az is előfordul, hogy ezek a tehetségek kiégnek, mint a gyertya lángja: egy-két fényes lobbanás után nem marad más, mint a füstölgő kanóc (M. Night Shyamalan, Tarsem Singh).

Sicario_A_bergyilkos_kritika_4

Villeneuve szerencsére azok közé tartozik, aki, ha lehetőséget kap, hogy kicsit a saját feje után menjen (lásd: Ellenség [Enemy, 2013])), akkor saját művészi kiteljesedéséből erőt merítve képes megújulni, s ezzel szintet lépni. Erről árulkodik legalábbis legújabb filmje, a Sicario – A bérgyilkos, amely műfajilag hasonló kategóriát képvisel, mint a Fogságban, de ezúttal Villeneuve valóban a végletekig elmegy, s olyan dermesztő légkört teremt a nézőtéren, hogy az ember alig látja a lélegzete párafelhőjétől a vásznat. A sajtóvetítésen már a főcím alá bekúszó hátborzongató zenétől néma csend telepedett az újságírókra, ami a stáblistáig kitartott, szemben például a Bíborheggyel, ahol a film közepén át kellett ülnöm máshová, mert a mellettem helyet foglaló párocska annyira unta magát, hogy folyamatosan kommentálta a vásznon történteket. Lám, mennyit számít a jól megkomponált hangulat?
A rendező mesterien játszik az idegeinken, s már a film első jeleneteiben lenyom minket a mindent elnyelő depresszió sötéten ásító torkába, hogy megmutassa, milyen kegyetlenségre és brutalitásra is képes az ember, hogy milyen mélyen van kódolva benne, bennünk az erőszakra való hajlam. A Sicario már a kezdet kezdetén a Hetedik (Se7en, 1995) pórusokba ivódóan nyomasztó atmoszféráját megidéző gyilkossági helyszínnel nyit, s a továbbiakban is megmarad az erőszak naturalisztikusan részletezett eredményének ábrázolása mellett (érdekes, hogy szinte végig csak a végeredménnyel szembesülünk, akárcsak a Hetedikben, a gyilkosságokat, a kínzásokat, tehát magát a folyamatot a néző fantáziájára bízzák az alkotók).

A történet főszereplője Kate Macer FBI-ügynök, aki egy félresikerült rajtaütést követően, amely során első kézből kénytelen megtapasztalni egy hírhedt mexikói kartell messzire elérő kezének kegyetlen szorítását, a főleg az árnyékban tevékenykedő kormányzati szervek látókörébe kerül, akik felkérik, hogy a terepen való tapasztalatával segítsen egy titkos akciót, amelynek célja a valódi bűnösök felkutatása. Az ízig-vérig idealista Kate persze kapva kap az alkalmon, ám egy rendkívül szövevényes bűnügy közepén találja magát, s miközben megpróbálja a szálakat kibogozni, rádöbben, hogy a világ, amely körbeveszi, egyáltalán nem fekete vagy fehér, hanem borongós, sötétszürke ködbe fúl, ahol egyik oldalnak sem szent semmi. Ettől a világtól nem lehet távol maradni, távolságot tartani, sőt, olyan, mint a futóhomok: minél inkább küzd az ember, annál gyorsabban nyeli el, mocskolja be, rántja le a saját szintjére.
A filmben mindig csak annyi információhoz jutunk hozzá, amennyihez Kate is, így tulajdonképpen vele együtt gombolyítjuk fel a bűnügyi szálat, ami azonban egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyen szövevényesnek elsőre tűnik. A feszültség is addig tapintható szinte kézzelfoghatóan, amíg a kartell személytelen, mindenhol jelen lévő, misztifikált szörnyeteg, amint arcot rendelünk hozzá, elillan, bár a film “katarzisa” a csavar tükrében is meglehetősen erőszakosra és sokkolóra sikerül. Amint ez a már-már elviselhetetlen atmoszférával túlfújt lufi szétdurran a Sicario tetőpontján, a film leül, így az elnyújtott végjáték hasonló érzéseket keltett bennem, mint anno a Fogságban: túl hosszú ez a film, nehéz a nézőnek a lélek sötét bugyraiban ennyi időt eltölteni, idegileg megviseli ez a végletekig elhúzott feszültség. Na de pont ezért járunk moziba, nem igaz? Hogy a látottak hatással legyenek ránk!

Sicario_A_bergyilkos_kritika_2

A korábban színészként dolgozó Taylor Sheridan első forgatókönyve mindezek ellenére sem igazán különleges darab, egyszerűen csak jó kezekbe került. A Benicio Del Toro által játszott Alejandro dialógusait például pont Del Toro ötlete alapján húzták meg a szkriptben: a karakter az eredeti elképzelés szerint jóval többet beszélt volna, ám a szófukar, mindent magának megtartó fickó titokzatosságával Toro átütőbb alakítást nyújt. Josh Brolin laza, ám egyben sziklakemény ügynökfigurája szintén telitalálat. Emily Blunt repertoárja – amióta puskával a kezében feltűnt a Looper – A jövő gyilkosában – a drámai és komikai vénája mellett új vonással gazdagodott, s akcióhős(nő)ként is felfedezte Hollywood. Alig négy hónappal a lánya születése után már kamera elé állt a fizikailag is megterhelő szerepben, amelyben méltó partnere Brolinnak és Toronak.
A Kötéltánc című film kapcsán (kritikánk itt!) az elmúlt hetekben olvastam valahol, hogy jó filmnek tekinthető-e az a produktum, amelyet zöld háttér előtt vesznek fel, s úgymond digitális trükkökkel hamisítják meg benne a valóságot? Nos, a Sicario is hemzseg a vizuális effektektől, ez talán a film kezdő akciószcénájában a legszembeszökőbb, a későbbiekben alig észrevehető. Ha egy játékfilm eszközként felhasználja a kor legmodernebb filmtechnikai vívmányait, hogy ezzel valamilyen értéket közvetítsen, nem tévesszük össze azzal, amikor a nagy tömegeket bevonzó, csilli-villi filmes technikának szó szerint mindent (még a történetet is) alárendelünk (Transformers-filmek).

Sicario_A_bergyilkos_kritika_5

A Sicario – A bérgyilkossal Villeneuve bebiztosította a helyét – s reméljük, ez nem jelent egyet majd a beskatulyázással – a zsáner legjobbjai közé; ha olyan filmre vágyunk, amely minden további nélkül felmossa velünk a mexikói sivatag vérerekkel átszőtt, dermesztően hideg poklának minden mocskát, s alatta olykor még bele-bele is térdel a mexikói rögvalóság a képünkbe, akkor bátran ajánlani merem. A Sicario azonban nem akciófilm: kevés akciószcéna található benne – igaz, azok közel tökéletesre csiszoltak -, inkább a hangulat és a feszültségteremtés megkapó és utánozhatatlan elegye dominál, s a valóság olyan leképezése, amely talán igaz is lehetne. Vajon a CIA és a drogkartellek egymás hasát fogják a röhögéstől a filmről kijövet ennyi naivitás láttán, vagy épp ellenkezőleg, izzadó tenyerek feszülnek a zakó alatt, esetleg a nadrágkorcban domborodó pisztolyagyakra, hogy a forgatókönyvíró Sheridan háta mögé lépve tarkólövésre emeljék csőre töltött fegyvereiket?

Értékelés: 9/10


Sicario – A bérgyilkos film adatlap


Magyar Filmadatbázis film adatlap

2 HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ