Legenda kritika

0
623

Legenda_head

Legenda kritika

Hard & Hardy

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A brit Nagymenőkként beharangozott Legendában Tom Hardy kettős szerepben látható: a Kray fivérek a ’60-as évek hírhedt londoni gengszterei voltak, s a tűz és víz habitusú ikerpárt a kiváló színész kelti életre. A Legenda minden egyes téglája Hardy alakítására építkezik, így a lehetőség adott volt, hogy élete legjobbját nyújtsa, mégsem sikerült túlszárnyalnia magát Charles Bronsonként. A Legenda nem elég nagyívű és nem elég epikus ahhoz, hogy felérjen az amerikai klasszikus gengszterfilmekhez, melyek minden elemét szolgaian másolja.

Legenda_belyeg

A héten a hazai mozikba kerülő Legenda szintén könyvből készült: John Pearson angol író a Kray fivérekről szóló életrajzi regényét adaptálta vászonra Hollywood adaptációk terén egyik legjobb forgatókönyvírója, az Oscar díjas Brian Helgeland, akinek nevéhez fűződik többek közt a Titokzatos folyó, a Szigorúan bizalmas (ezért kapta a díjat) vagy a maga rendezte Visszavágó Mel Gibson főszereplésével. Helgeland ezúttal a rendezői székben is helyet foglalt azzal a feltett szándékkal, hogy egy hamisítatlan brit gengszterfilmet fessen a vászonra.
A ’60-as években a londoni East Enden a Kray fivérek neve fogalom volt – a testvérpárt innen vezette a mindent maga alá gyűrni akaró ambíciójuk odáig, hogy átvegyék a hatalmat a londoni alvilág felett. A sármos, józan gondolkodású Reggie volt a népszerűbb a testvérek közül, akinek fényűző mulatója a társadalmi elit kedvelt szórakozóhelye volt: híres színészek, sportolók, énekesek és politikusok fordultak meg benne. Reggie azonban sosem feledkezett meg róla, hogy honnan indult: a munkásnegyed egyszerű emberei is “kedvelték”, egyfajta Robin Hood-i szerepkörben tetszelgett előttük, mindent elintéző keresztapaként bábáskodott felettük. A vele szinte teljesen ellentétes vérmérsékletű ikertestvére, Ron viszont rettegést keltett mindenkiben kiszámíthatatlan viselkedésével és nyers erőszakosságával. Az ikrek jól kiegészítették egymást – az ész és az erő, bár Reggie-nek sem kellett a szomszédba mennie tökösségért, s neki is legalább olyan kemény volt az ökle, mint Ronnak. Ám Ron kiszámíthatatlansága terhet jelentett Reggie számára is, mivel mindig takarítani kényszerült utána.

Reggie-re rátalál a szerelem az East Endről kitörni vágyó Frances személyében, akit elsőre teljesen elbűvöl a férfi hatalma, személye és a körülötte lévő talmi csillogás – később egyre inkább szembesülnie kell Reggie világának árnyoldalával, ami rádöbbenti a kegyetlen és kiábrándító valóságra. Eközben a férfi egyszerre küzd a szerelem és a családi kötelék béklyóival – sajátos érzelmi libikókába kényszerül, melynek egyik végén a testvére, másik végén a Nő ül: akármelyikhez kerül közelebb, azzal hintába teszi a másikkal való kapcsolatát. Választás elé kényszerül, de mire elhatározza magát, már késő, aminek súlyos következményei lesznek: a testvérek közti szerepek felcserélődnek.
Egy filmben egyszerre több szerepet eljátszani: igazi kihívás és egyben minden színész Peter Sellers-i álma. Tom Hardy is úgy vállalta csak el a szerepet, ha mindkét fivér bőrébe ő bújhat bele. Reggie karakterével nem is volt sok gondja: a sármos, vonzó, jó kiállású gengszter szerepét mintha rá írták volna, és többé-kevésbé remekül megoldotta azt az érzelmi kálváriát is, amiben a főhős dagonyázik. A paranoid Ronnal már más a helyzet: az egész figura karikatúraszerű elnagyoltsággal van ábrázolva, aki békeidőben hiteltelenné és idétlenné válik, a néző kényelmetlenül feszengeni kezd a székén, mivel idegesítő a jelenléte a vásznon. Változik a helyzet, ha Ron drámai szituációba kerül, erőszakossága eszkalálódik, s kirobban belőle a visszafojtott feszültség: üvölt, fröcsög a nyál a szájából, a szeme őrületben forog, s nyers, ösztönszintű brutalitásával egyszerűen letaglóz – nemcsak az ellenfeleit, hanem minket nézőket is, ilyenkor Hardy szenzációs életszerűséget csempész a szerepbe.

A légiesen törékeny Emily Browning fizikailag ugyan eltörpül Hardy mellett – máig nem értem, hogy ez az inkább drámai vénájú, madárcsontú szépség hogyan kapta meg az Álomháború főszerepét -, a filmben viszont jól kiegyensúlyozott partnere a színésznek. A mellékszerepeklők közül kiemelném David Thewlis és a felháborítóan kevés vászonidővel bíró Paul Bettany játékát – utóbbi egészen fantasztikus modorossággal játssza a Kray fivérek ellenlábasát.
Az adaptációk nagymestere ezúttal nem áll a helyzet magaslatán: Helgeland szkriptje mintha csak a Kray-életrajzból innen-onnan, ad hoc módon kiragadott jeleneteket sorakoztatná egymás után, egyes dialógusok súlytalanok és semmitmondók, csak a vászonidő kitöltését szolgálják. A rendezés is hasonlóan felemás érzéseket kelt, mert bár felsorakoztatja a nagy amerikai klasszikus gengszterfilmek minden elemét, olykor a kelleténél picit erősebben helyeződik át a hangsúly Reggie szerelmi életére, ahol aztán többet időzünk, mint a maffia szálnál. Egyedül a leszámolásoknál brillírozik Helgeland, azok kemények és – szó szerint – ütősek, valamint frappáns kis egysorosok jellemzik (lásd: sodrófás jelenet!), melyek baromira szórakoztatóak.

Legenda_kritika_5

Ezek után talán érthető, hogy a film elég vegyes kritikai fogadtatásban részesült, ahogy az is, hogy az Egyesült Királyságban minden idők legnagyobb bevételt hozó korhatáros angol filmje lett – jólesően érződik rajta az európai beütés -, megelőzve ezzel a csúcstartó Trainspottingot. A Legenda mégsem válik olyan klasszikussá, mint a Nagymenők. Valami hiányzik belőle, ami kiegyensúlyozatlanná teszi. Kicsit olyan, mintha gengszterfilm helyett egy romantikus filmet kapnánk, amelyben a főhős a szerelem és a család között őrlődik, itt-ott a zsáner naturalisztikus brutalitásával átitatva. Sajnos Hardy új filmje ezúttal csak a címében az, ami.

Értékelés:7,5/10


Legenda film adatlap


Magyar Filmadatbázis film adatlap

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ