Everest kritika

0
2471

Everest_head

Everest kritika

Gyere velünk az Everestre!

Szerző: Bányász Attila (Miner)

A megtörtént eseményeken alapuló kalandfilm lenyűgöző látványvilággal hódít, amely menthetetlenül magába szippantja a nézőt, a történet részévé emeli: szinte maga is együtt botladozik a csúcstámadók karavánjával a nyomasztó mélységek, a jégcsipkézett meredélyek és a hófödte sziklák között, miközben megküzd a hipotermia, a végtaglefagyás és az oxigénhiánytól fuldokló agy hosszúra nyúló agóniájával. Mindezt a fenyegetően fölébe tornyosuló „Föld istenasszonya”* csontig hatoló hideget árasztó árnyékában! Isten hozott az Everesten!

Everest_belyeg

Aki beül a hazai mozikban csütörtök óta látható Everest című filmre, az jobb, ha felkészül, hogy elképesztő utazást tehet a világ tetejére. A felkészülést szó szerint értem: a vastag pulóver kötelező – régen láttam már sajtóvetítésen ennyi hideglelősen egymáshoz bújó figurát a nézőtéren! Ezúttal érdemes mélyebben a zsebünkbe nyúlni az IMAX 3D élményért, már ha nem szenvedünk tériszonyban, vagy extrém örömet jelent számunkra beleszédülni az alattunk megnyíló feneketlen mélységbe. A valós helyszínek sokat dobnak a film hitelességén, a térélmény pedig megteremti a nézőben a realitás érzését. Mindehhez hozzájárul a történethez való kissé dokumentumfilmszerű hozzáállás, amely esetben a kevesebb most többet jelentene: a film rendezője, Baltasar Kormákur mintha túl görcsösen ragaszkodna a valós tényekhez, míg máskor egy pillanat alatt a ló túloldalán találja magát, s a szentimentalizmus vendégmarasztaló dagonyáján próbálja lábujjhegyen átcipelni alkotását.

Na de nincs is ezzel semmi baj, elvégre egy olyan dráma képkockái peregnek a szemünk előtt, melynek jeleneteit az Élet kőbe, hóba és jéggé fagyott húsba véste. 1996-ban járunk, Rob Hall, a tapasztalt új-zélandi hegymászó, aki öt alkalommal is feljutott már a csúcsra, többedmagával kísérli meg elérni az Everest tetejét. Az ő útjukat követhetjük nyomon a filmben, egészen a kezdetektől, bázisról bázisra emelkedve, míg el nem érik a 8000 méter feletti magasságot, az úgynevezett Halálzónát, ahol már olyan alacsony a levegő oxigénszintje, hogy érdemes oxigéntartályt és -maszkot viselni. Az utolsó szakaszon azonban nem várt nehézségekbe ütköznek, melyek megpecsételik az expedíció sorsát, a kérdés már csak az, hogy ki éli túl, s ki az, aki örökre a jeges pokol fogságában reked.
A film forgatókönyvírói több könyvből és interjúból is merítettek egyszerre, többek közt Jon Krakauer Ég és jég című művéből – a Sors furcsa fintora, hogy Krakauer maga is részt vett az expedíción egy magazin felkérésére, s személyes beszámolójából végül nem csak egy cikk kerekedett… Az író és hegymászó Krakauer másik könyvéből készült Sean Penn nagysikerű filmje, a két Oscar díjra jelölt Út a vadonba (Into the Wild, 2007), mely a civilizációból Alaszka rengetegébe kivonuló Christopher McCandless életéről szólt.

Az Everest a Gravitációhoz hasonlóan a térélményt próbálja az eszköztárába aktívan beemelni, s ez több-kevesebb sikerrel össze is jön: a néző bőre megdermed a rettentő hidegtől, együtt küzd a film hőseivel a csúcstámadásnál, hogy végül letekinthessen a világ tetejéről. Ugyanakkor Kormárkur sok karaktert mozgat, s bár Rob Hall figurájára a többieknél jobban fókuszál, ezt némi távolságtartással teszi, amitől a dráma nem mélyül el igazán, még akkor sem, amikor pedig el kellene – így valódi érzelmek helyett inkább valami szentimentalista utánérzés árad a vászonról. Talán a legjobban a Phillips kapitányhoz tudnám hasonlítani: izgalmas, látványos, tökélyre csiszolt, de mégsem tudunk teljesen azonosulni vele s ezzel érzelmileg is átélni a drámát. Mindez talán a szűkös játékidőből fakad, a rendező annyi mindent szeretne egyszerre megmutatni, mégis, a vágó ollója könyörtelenül dolgozik.
A rengeteg karakterhez nagy neveket szerződtettek, így igazán impozáns a szereplőgárda: az esetek többségében van is benne ráció, hiszen Josh Brolin vagy John Hawkes rutinból eljátszik egy-egy vázlatosan felskiccelt figurát, de a többi, nagy kaliberű színész meglehetősen rövid vászonidővel bír, jelenlétük kevésbé indokolt, szerepeikkel bármelyik hollywoodi névtelen tucatszínész is elboldogulna. De tény: annyira jó őket így együtt látni!

Az Everest több, ma is aktuális problémára hívja fel a figyelmet. Szomorú tény, hogy a hegy megmászása kereskedelmi luxuscikké degradálódott. Akinek elég pénze van, az ma már felmehet az Everestre, elég csak az összeget kipengetnie, s a jelenlegi technikai háttérrel ha ez nem is gyerekjáték, de beteljesíthető álmot jelent. Miután 2012. május 30-án egyetlen nap alatt 234 ember ért fel a csúcsra, Graham Hoyland, aki annakidején a 15. brit hegymászóként hódította meg a Csomolungmát, keserűségében “McDonalds-élményhez” hasonlította a mai csúcstámadásokat.
Míg a profi hegymászók tehetetlen kétségbeeséssel szemlélik, hogy ami egykor tiszteletet parancsoló teljesítménynek számított, az mára utazási irodák prospektusaiból megrendelhető szolgáltatássá silányult, addig egy másik vonzata is van a dolognak: a hegyen olyan amatőrök is felbukkannak, akiknek dunsztjuk sincs a hegymászásról, s félő, hogy ez hamarosan komoly tragédiához fog vezetni. A csúcsra vezető útvonalak a “nagy” tömegtől túlterhelődnek, ami nem csak a várakozási idő okozta kellemetlenséget, hanem valós életveszélyt is magában hordoz. Ha a Hillary-lépcsőnél** órák óta sorbanállókra lecsapna egy hasonló vihar, mint 1996-ban, az bizony óriási katasztrófához vezetne.
Másik probléma az a hatalmas mennyiségű hulladék (a nagy hidegben le nem bomló ürüléktől kezdve az eldobált szemeten át az elhasznált oxigénpalackokig), ami évtizedek óta gyűlik odafenn. Ugyan egy serpákból álló csoport rendre küzd a szemétdömping ellen, de személyenként 20 kg szemetet tudnak egyszerre lehozni, ami elkeseredett szélmalomharcnak tűnik.

Az Everesten több mint 200, a nagy hidegben mumifikálódott holttest is található a Halálzónában: a serpák sajnos nem tudnak lehozni minden halottat. A csúcsra igyekvők gyakran nézik a holtakat az útvonal mentén látszólag békésen pihenő hegymászóknak, miközben valójában évtizedek óta elszállt belőlük az élet: természetesen ezek nyilvántartott, ha nem is minden esetben beazonosított testek.
Tavalyig az 1996-os hegymászó szezon bizonyult a legtragikusabbnak, ám 2014. áprilisában 16 serpát ragadott magával egy lavina, s ezzel átíródott a Mount Everest fekete évszáma. Az Everest stábja épp Nepálban forgatott, s a baleset a forgatásra is erősen kihatott.
Az embernek minden jellempróbáló feladat esetében – legyen az épp a hegymászás vagy bármi más -, amikor a tűréshatáron túl, a végsőkig el kell mennie az áhított cél érdekében, először saját magát kell legyőznie. Ám az utolsó szó – ahogy ez a filmben is elhangzik – mindig a hegyé, a Természeté vagy Istené… kinek hogy tetszik. A tisztelet azonban örök, s kijár a legyőzöttnek éppúgy, mint a győztesnek… kerekedjék bármelyik is felül.

Értékelés: 8,5/10

*A Mount Everest tibeti neve Csomolungma, melynek jelentése: a Föld istenasszonya.
**Edmund Hillary új-zélandi hegymászó volt az első, aki 1953-ban megmászta a Mount Everestet. A csúcs közelében róla elnevezett sziklameredély.
Filmklipek forrása: UIP-Duna Film


Everest film adatlap


Magyar Filmadatbázis film adatlap

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ