Bíborhegy kritika

2
706

Biborhegy_head

Bíborhegy kritika

A hetedik te magad légy

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Gótikus horrorfilmet ilyen várakozás még nem előzött meg, mint ami a Guillermo del Toro rendezte Bíborhegyet kísérte, s bizony A fekete ruhás nő után három hosszú évet kellett várnunk, hogy a zsáner újabb értékelhető darabja lásson napvilágot. A rajongók továbbra is ferde szemmel néznek del Toro-ra, amiért nem a klasszikus H. P. Lovecraft novellát, Az őrület hegyeit ültette át a vászonra, de az az igazság, hogy a Bíborhegy 2006 óta talonban volt. Vajon minőségi csere történt? Alábbi írásunk erre is választ ad! Lépj be a Bíborhegyre, s ne lepődj meg, ha a hely rabságra ítél… s jobblétre szenderít a vörösagyag vendégmarasztaló ölelésében!

Biborhegy_belyeg

A film főhősnője Edith Cushing, a bájos, jómódú, felvágott nyelvű ifjú úrhölgy, aki írói babérokról álmodozik, ám úgy érzi, esélye sincs a férfiak uralta világban. Tipikus Jane Austen-i főhős lenne ő, de saját bevallása szerint is jobban tud azonosulni Mary Shelley-vel, nemcsak írói témaválasztás, hanem a családi állapot (Shelley özvegy volt) terén is. Edith nem sokra becsüli a társasági életet, atyja legnagyobb bánatára, aki szívesen férjhez adná lányát egy megfelelő “partihoz”. Tökéletes választás lenne például Dr. Alan McMichael szemészorvos, aki jóképű, ambiciózus, a család megbecsült barátja, ám Edith mindössze jóbarátként, s nem lehetséges társként tekint a jó doktorra.
A lány nagyobb örömet lel könyveiben, jegyzeteiben és saját élménye ihlette kísértethistóriáiban, mint a szalonokban zajló, számára érdektelen bájolgásban. Ellenszenvét azonban háttérbe tudja szorítani a sármos Thomas Sharpe baronet*, aki épp befektetőket keres a családi vállalkozásához: Edith-et elbűvöli a férfi, aki valóban figyelemre méltatja, s nem ítéli el az írás utáni rajongása miatt. A két fiatal közel kerül egymáshoz, s a lány édesapjának váratlanul bekövetkező, tragikus halála után Thomas a feleségeként magával viszi Edithet észak-angliai kis birtokára, ahol nővérével, Lucille-lel élnek együtt egy ódon, valaha jobb napokat látott kúriában, ami a családi vörösagyag-bánya fölött helyezkedik el. Edith képtelen megszokni a meglehetősen élhetetlen helyet, úgy érzi, mintha a ház nem látná szívesen… s borzalmas, eltemetett titkokról suttogna! Vajon van hozzá füle meghallani, s képes lesz összeilleszteni a kirakós darabkáit? A látnoki képességekkel megáldott/megvert Edith előtt megelevenednek e sötét hely szellemei!

Az elsőre tetszetősnek ható, kellemesen viktoriánus történet valójában olyan egyszerű, mint a faék: a néző által előre borítékolható fordulatok alapján már az első fél órában összerakható az egész történet, ami révén viszont jelentősen veszít a film a feszültségből. Guillermo del Toro és Matthew Robbins már a 2006-os A Faun labirintusa után összedobták a forgatókönyvet, ami kellemetlenül sokat állt parkolópályán. A fáma szerint del Toro 12 változatot is írt a szkriptből, s meglepő, hogy közülük ez bizonyult a legjobbnak. Abszolúte hihető, hogy tudatos rendezői koncepció volt a kort megidéző, nem túl kacifántos, klasszikus gótikus történet kiválasztása, s a homályos cél talán ennek a részletekbe menően aprólékos bemutatásában keresendő, ám jelen esetben a rendezés is több sebből vérzik.

Már a felejthetőre sikerült Tűzgyűrű kapcsán megfigyelhető volt, hogy del Toro-nál elbillent a mérleg nyelve a tartalomtól a külcsín felé. Sajnos a Bíborhegynél is tetten érhető, hogy a rendező egyszerűen elveszik a részletekben: jelen esetben a grandiózus díszletek, a jelmezek és a számítógépes effektek valóban páratlan részletgazdagságában, miközben a színészeit és a nézőit magára, a feszültséget pedig hátrahagyja a súlyos szimbólumoktól rogyásig terhelt ház kísértetjárta folyosóin. Del Toro-t mintha hidegen hagyná a feszültség kezelése: miután a néző a film elején képbe kerül a történetet, s tisztába a kísértetek szerepét illetően, a gyomorszorító rémület kiváltásához már kevés egy oszladozó, karikatúraszerűen ábrázolt (de tényleg, mi a bánattól deformálódnak – lásd: lehetetlenül hosszúra nyúló ujjak! – így el a holttestek Del Toro fantáziájában?!) szellem váratlan felbukkanása. Ami sok pénzt belelapátoltak a tényleg nagyszerű díszletekbe (a házat állítólag teljes egészében, “kulcsrakészen” felépítették és berendezték!) és jelmezekbe, annak töredékéből vehetett volna egy gyorstalpalót a félelem pszichológiájából – 10 éve még ő tartotta volna! -, vagy végignézhette volna pár saját korábbi filmjét.

Amint a színészei átlépik a családi kúria küszöbét, el is vesznek a falai közt, igaz, a zsáner különleges hangulata ekkor telepszik csak rá igazán a nézőre. A film Amerikában játszódó nyitánya inkább egy szépen fényképezett, kissé klisés, hagyományosabb kosztümös filmre emlékeztet, ám Észak-Anglia fagyott és a vörösagyagtól vérszínű földje meghozza azt a sötét hangulatot, amitől minden horror rajongónak beindul a nyálelválasztása. Mindhárom főszereplő derekasan megküzd a karakterével: Tom Hiddleston teljesen elhalványul az árnyékok közt, ráadásul nem igazán hisszük el neki, hogy szerelmes Edith-be – szintén tudatos rendezői koncepciónak tűnik, ami a film végén a visszájára sül el – ; Jessica Chastain olyan hideg és távoli, hogy szinte belefagy a környezetbe, s nehezen talál vissza akkor is, amikor kellene; Mia Wasikowska naívája produkál egyedül jellemfejlődést – ő a változó az örök állandóságban. Akivel igazán kibabráltak, az Charlie Hunnam jó doktorként, aki ezúttal teljesen hiteltelen a “szőke herceg” szerepkörében.

Meglepő a film brutalitása – indokolt a 18-as karika! -, és itt nem a gótikára vagy a kísértetekre célzok, hanem az erőszak naturalisztikusan letisztult, visszavonhatatlan véglegességet sugalló ábrázolására – ebben mindig is remekelt a rendező, elég csak A Faun labirintusa azon jelenetére gondolni, amikor vágás nélkül szétverik valakinek az arcát, aminek vissza-visszatérése valamiféle fóbiára utal Toro fantazmagóriáiban.
A Bíborhegy minden felsorolt negatívuma ellenére is kuriózumnak számít a mai horror trend egykaptafára készült, alacsony költségvetésű és – gyakran pont ebből fakadóan – gyatra minőségű produkcióihoz képest, kreativitás és megvalósítás szempontjából is messze maga mögé utasítva azokat. S mindezt úgy éri el, hogy zsáner szintjén egyet visszalép egy ma már pókhálós stílushoz, leporolva annak minden csillogó és ragyogó kellékét. Kár, hogy képtelen újszerűen, a saját fényében tündökölni életrehívója fején – bár del Toro saját bevallása szerint is koronának szánta az életművére, közelről nézve a nemesfém csillogása helyett csak agyag vöröslik az árnyékok közt. Ó, Edith! Megértem, hogy szívesebben elvesznél Lovecraft-tel kart karba öltve az őrület hegyei, vagy Frankensteinnel az Északi-sark jégtáblái közt, mint a feszültséggel a Bíborhegyen, ahol minden meggyőződés nélkül küzdesz, hogy a film végére az utolsó szellem ne te magad légy!

Értékelés: 7/10

*baronet: brit köznemesi cím vagy rend. Az egyik legalacsonyabb nemesi cím.


Bíborhegy film adatlap


Magyar Filmadatbázis film adatlap

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Èn tegnap láttam a filmet…hát finoman fogalmazva többett vártam del Torotol.
    Remélem már nem tartja magát ahhoz a kijelentéshez hogy erre a filmre a legbüszkébb,mert ehhez kèpest a Tűzgyűrű,A Faun labirintusa és a Hellboy is jobb volt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ