Akihez beszél a föld kritika

0
1330

Akihez_beszel_a_fold_head

Akihez beszél a föld kritika

Ausztrál a varázsszőnyegen

Szerző: Bányász Attila (Miner)

Russell Crowe első rendezésében megkapó érzékenységgel viszonyul egy idegen kultúrához, s ügyesen lavíroz az I. világháborúban a Dardanellákon egymással megütköző érdekek és ideológiák vérhabos zátonyai közt. Mindezek, a kiváló színészi teljesítménnyel karöltve, segítenek leplezni e nagyívűnek szánt, de sajnos több ponton is meg-megbicsakló, “háborús”, kalandfilmes dráma rendezői hibáit, amelybe Crowe érezhetően szívét-lelkét beletette.

Akihez_beszel_a_fold_belyeg

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, szokás mondani, Russell Crowe azonban most erre rácáfol, hiszen 1915-ben Gallipolinál atyjafiai (értsd: ausztrálok) is öntözték vérükkel a földet, mégis, az Akihez beszél a föld meglepő módon inkább húz a szemben álló félhez, a törökhöz. Félreértés ne essék, a film nem tör pálcát senki felett – na jó, kivéve a görögöket! -, egyszerűen csak mélységes tisztelettel – és némileg felszínesen – mutatja be a keleti világot, annak elsősorban a szépségeit hangsúlyozva, s messze elkerülve a vallási kérdést.
A film Andrew Anastasios és Meaghan Wilson-Anastasios könyvének adaptációja – a könyv magyar nyelven sajnos nem látott napvilágot. A történet minden pontja kiált a megfilmesítésért, rendkívül erős jelenetek tarkítják, melyeket Crowe – több-kevesebb sikerrel – a vászonra adaptált. A sztori középpontjában egy megtört apa áll, aki három fiát egyszerre vesztette el a világháború egyik véres csatájában Gallipolinál. Míg a férfi, kétkezi munkába temetkezve, napról napra tengődve megbékél a sorsával, addig felesége, fiai emlékeivel összezárva, képtelen elfogadni az igazságot, és egyfolytában menekül a valóságtól. A legmeghatóbb s egyben legerősebb jelenetek a film elején találhatók: amikor a főszereplő Connor felolvas halott fiai ágya mellett, vagy rátalál a valóság elől végleg megfutamodó asszonyra, nem beszélve a némi egyházellenes felhanggal bíró temetési jelenetre (“Rendben, akkor ezt is vegye el tőlem!”) – ezeket sikerült Crowe-nak eszményien leforgatnia.

Akihez_beszel_a_fold_kritika_2

Connor felkerekedik, hogy négy év után megtalálja fiai holttestét a távoli Dardanellákon, és hazavigye őket eltemetni. Isztambulba érkezésekor megcsodálhatjuk a város szépségét, s a korrajz sem sántít, bár azt hiszem, nem lehetett nehéz századközépnek megfelelő állapotokat idéző helyszíneket találni a városban. Érdekes, de ugyanakkor rendkívül találó választásnak bizonyult az ukrán származású Olga Kurylenko a film női főszerepére, aki megözvegyült török asszonyt játszik, ki férje testvérének szállodájában húzza meg magát. A török kultúra felszínét az ő és kisfia, Orhan révén sikerül a filmnek megkapargatnia, nem beszélve néhány, gyönyörűen fotózott isztambuli nevezetességről, de a film igazán nem mélyed el a helyi szokásokban. Az akkori politikai helyzetet két nagyszerű török színész, Yilmaz Erdogan és Cem Yilmaz prezentálja, akik közel olyan színészi teljesítményt produkálnak, mint maga Crowe. Vászonidejük és karaktereik aprólékos kidolgozottsága egyértelmű részrehajlás a törökök felé, ahogy – bár a filmben bemutatott csata a törökök győzelmével zárult, a háborút ugye mégis elvesztették – az áldozatnak beállított szerepük is – ezt később sokan fel is rótták az alkotóknak, de erről majd később!

Akihez_beszel_a_fold_kritika_5

A kritikusok egy része felrója Crowe-nak, hogy a film romantkikus szerelmi szálja teljesen ellaposodik, én azt állítom, tévednek: Connor (Crowe) és Ayshe (Kurylenko) között valójában nem szövődik szerelem, pusztán két, egymás gyászát megértő és megélő szív kerül közel egymáshoz, de a barátságnál mélyebb érzelem nem köti össze őket. S ennek is az alapja maga Orphan, Ayshe fia, aki Connort saját fiaira emlékezteti, s így is viszonyul hozzá, a fiú pedig megérzi ezt, s viszonozza: apja helyett apjaként néz fel rá.
Még nem ejtettem szót Connor különleges képességéről: képes megtalálni dolgokat, például az ausztrál szavannán a vizet vagy épp a fiai holttestét. Egyfajta beleérző képességről lehet szó, amit igazán maga a film sem taglal, az a gyanúm, hogy a – kissé talán túl – nagy számú flashback jelenet is ezt van hivatva érzékeltetni… meglehetősen kevés sikerrel. A misztikus szál valóban lapos – bár szerintem pont elég -, a flashback viszont tényleg sok, főleg, amikor a film közepén ellövi a sztori – amúgy előre sejthető – csavarját.

Akihez_beszel_a_fold_kritika_3

Az Akihez beszél a föld sűrűn visszatér – az előbbiekben taglalt flashbackek révén -, az I. világháborús csatához, amelynek ábrázolása kevéssé sikerült. Egyedül a nagytotálos jelenetek igazán látványosak, a közelieken viszont érződik a kevés pénz, a kis létszámú statiszta és hogy sem a pirotechnika, sem a rendező nem állt a helyzet magaslatán. Alapvetően nem is tekinthető háborús filmnek az alkotás, hiszen jelentős része a világháború után játszódik: a törökök, az ausztrálok és a britek immár kölcsönös tisztelet közepette közösen keresik halottaikat, hogy tisztességesen elhantolják őket, bár ahogy Hasszán őrnagy megjegyzi: az ő számára az egész terület egyetlen hatalmas sír. A három fiú csatatéren átélt szenvedéseinek flashback-je kiemelkedik a többi közül: Crowe ebben ismét tűéles pontossággal ábrázolja a háború borzalmait, a nézőt szinte sokkolja a jelenet.

Akihez_beszel_a_fold_kritika_9

Nagyon tetszett a filmben, hogy szinte halmozza a nagytotálokat: régi gyengém, hogy a manapság trendinek számító, agyonvágott közelik helyett szeretem lehetőleg minél messzebbről élvezni a jeleneteket. Az Oscar díjas Andrew Lesnie operatőr igazán elemében volt – mintha érezte volna, hogy utoljára tehet ki magáért! -, gyönyörű felvételeket készített, olykor meghökkentő kameraszögekből; szomorú, hogy az Akihez beszél a föld végül az utolsó munkája lett, néhány hónappal a premier után elhunyt.
A mellékszereplők közül még egy személyt meg kell említenem: az elmúlt időszakban tőlem főleg hideget kapó Jai Courtney ezúttal tisztességes alakítást nyújt Hughes alezredesként, talán ő is kezd felnőni a szerepeihez. Nagyon remélem, hogy így van.
Ahogy korábban is jeleztem, a történet fordulópontja túl hamar bekövetkezik, s a film műfajt vált – ez még nem lenne baj! -, átlép kalandfilmbe, s hirtelen kapkodóvá válik a rendezés. Mire elérkezünk a film érzelmi csúcspontjához, az ágyúlövés dörrenése helyett valójában a játékpuska csövéből kipattanó dugó pöffenéseként hat a nézőre, s végleg lemaradunk a katarzisról. Talán Crowe is tisztában lehet ezzel, mert a film lezárása már teljesen elsietett benyomást kelt, afféle “legyünk-már-túl-rajta” jelleg uralkodik rajta. Kár érte, mert az erős kezdés egy igazán nagyívű történet ígéretét hordozta!

Akihez_beszel_a_fold_kritika_10

Ettől függetlenül első filmként igazán kitesz magáért az Akihez beszél a föld, a szokatlan témaválasztás pedig tovább emeli a fényét. Ha Crowe marad ezen a vonalon, előbb-utóbb belerázódik az alatta gyakran nyeklő-nyakló rendezői székbe. Első rendezői bemutatkozása a fentebb leírtaktól függetlenül igazán szórakoztató produktum lett, amire érdemes beülni, bár ne keressük benne a Gladiátor pátoszát vagy a Robin Hood tömegjeleneteit. Néhányan a film bojkottjára szólítanak fel, mivel pusztán török propagandafilmet látnak az alkotásban, amelyben a törökök áldozati bárány szerepkörben tetszelegnek, s gondosan kerülik az örmény népirtás igen kényes témakörét. A háború rossz, kegyetlen és embertelen, ahol egyik népnek sem kellene semelyik másik nép fölébe kerekednie: én ezt a tanulságot szűrtem le a filmből, nekem ezt sugallta. A többit pedig Rád bízom, kedves Olvasó!

Értékelés: 7/10


Akihez beszél a föld film adatlap


mafab.hu film adatlap

NINCS HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ