2009-ben J.J. Abrams nem kevesebbet vett a fejébe, mint hogy megreformálja az egyik legnépszerűbb science-fiction univerzumot, a Star Trek-et. Rajongók ezrei követték kritikus szemmel minden mozdulatát – nem beszélve a végeredményről! -, s végül az év egyik legszórakoztatóbb produkcióját tárta a nagyérdemű elé, amellyel a legszőrszálhasogatóbb „űrszekeres” is elégedett lehetett, a sci-fi hívők pedig megnyalhatták mind a tíz ujjukat. A 2. részre meglehetősen sokat kellett várni, de megérte – a folytatások gyengülő színvonalról szóló örök filmes szabályát csak az igazi kivételek hághatják át, s jelen esetben erről van szó: a Sötétségben – Star Trek sokkal jobb lett, mint a franchise indító darabja!

Még A bűn hálójában kapcsán azt vettem észre, hogy Steven Soderbergh-et kedvelni nagyon trendi dolog. Tehetséges rendező, forgatókönyvíró és producer, ez nem is vitás, és az Ocean’s filmek miatt határtalan tisztelet övezi. A neve kapcsán azonban nekem hamarabb jut eszembe a Szex, hazugság, video és a Traffic, mint bármelyik felkapott egyéb sikerfilmje. Az Ocean’s filmek az újabb és újabb részekkel erős lejtmenetbe csaptak át, A bűn hálójában – a cicaszemű Gina Carano ide vagy oda – pedig számomra erősen érdektelen kategóriába sorolódott. Soderbergh hattyúdalának számító Mellékhatások azonban kitűnő, bár kissé bátortalan thriller lett.

Brian De Palma biztos kezű filmiparosként aposztrofálódott Hollywoodban, akinek filmográfiája nem csak műfajilag, hanem bizony a színvonal terén is rendkívül változatos. A remake királyként is emlegetett rendező legújabb filmjében igyekszik hű maradni becenevéhez, legalábbis ami a remake gyártást illeti: a 2010-es francia Szerelmi bűnöket forgatta le újra nekünk, helyszínválasztás terén részben megmaradva Európában. A kanadai és a svéd szépséget, Rachel McAdams-et és Noomi Rapace-t eresztette össze filmjében, amiért hálásnak kell lennünk neki, kérdés, hogy mennyire?

„Iron Man lives again!”, avagy a Vasember visszatért! Az előbbi idézet a Black Sabbath együttes 1970-es Paranoid című albumából kölcsönözve, az „Iron Man” nótájuknak utolsó sora, amely remekül felszínre hozza azokat az érzéseket, amiket Shane Black filmjének megtekintése után érezhet a halandó. Hisz nem semmi látvánnyal cirógatják érzékszerveinket. Mindehhez társul némi humor, csipetnyi fordulat és igen, az a darkosra vett történet, amivel az előzetesekkel szépen megvezették a jámbor nézőt. Könnyen az év filmje is lehetne, de vaktölténnyel pufogtat.

A zombifilmek az elmúlt időszakban újra virágzásnak indultak. Az alkotók igyekeztek új oldalról megközelíteni a témát: tobzódhatunk az eredetit átértelmező remake-ekben (Holtak hajnala), kézikamerás verziókban (REC), láthatunk sajátos humorú horrorpariódiát (Zombieland) és drámai hangvételű sorozatot (The Walking Dead), míg a nyáron aktuális Z világháború a látvánnyal igyekszik minket meghódítani. Az Eleven testek esetében a romantika az, amivel újszerű megközelítést alkalmaznak, s ha túllendülünk a nekrofília első sokkján, valamint a félreértelmezett Alkonyat-párhuzam unalmas recitálásán, egy, az önirónikus humorával lefegyverzően szórakoztató horror-vígjátékot tehetünk magunkévá.

Úgy tűnik, hogy elkezdődött végre az idei nagy sci-fi szezon, s ígéretes kezdésnek keresve sem találhattak volna jobb filmet, mint a Feledés. Hogyan is jellemezhetnénk Joseph Kosinski sci-fijét? Fogjuk a Wall-E, a Legenda vagyok és a Hold kvintesszenciáját, turmixoljuk össze, s a végén jöhet a Kosinski-féle titkos összetevő, ami igazán megadja a sava-borsát! A Tron: Örökség rendezője ezúttal saját gyermeke fölött bábáskodott: ötletét hét évig dédelgette, míg producerként és rendezőként végül sikerült a megvalósítás útjára terelnie. S most a mozikban a végeredmény: vajon sikerült-e maradandót alkotnia a műfajban vagy címéhez méltóan nem vár rá más, mint az örök feledés?

Hannibal, a kannibál ismét visszatér, szélesvászon helyett ezúttal a televízió képernyőjére sorozat formájában. A bárányok hallgatnak ikonikus sorozatgyilkosát Sir Anthony Hopkins delejes játéka tette minden idők egyik legfélelmetesebb gonosztevőjévé, s egyben újabb és újabb folytatások főszereplőjévé. A pilotot elnézve még kérdéses, hogy az amúgy zseniális dán „fenegyerek”, Mads Mikkelsen képes lesz-e felnőni a feladathoz, kibújni Hopkins árnyékából. Dr. Hannibal Lecter páratlan intelligenciája és telhetetlen étvágya ismét táncba hív minket, Nézőket, s csakis kíváncsiságunk függvénye, hogy elfogadjuk a meghívást erre az ínyenceknek feltálalt lakomára. Tartsunk hát a jó doktorral, hisz nem harap… olyan nagyot.

A Joe-kat új filmjükben kegyetlenül lerángatják a földre. S ezalatt nem csupán az ellenfél rájuk mért csapását értem, hanem a rendezői koncepciót, amely szakít az első rész fantáziadúsabb megközelítésével, s a Joe-kat pusztán elit kommandóegységnek állítja be. Hol vannak az első rész grandiózus G.I. Joe-helyszínei, a többszintes kiképző-, és a hatalmas parancsnoki központ, a futurisztikus járművek és fegyverek, valamint a világ minden részéről érkező több ezer elitkatona? Mindez már a múlté, hiszen alig maroknyian élik túl a tisztogató akciót. Lássuk, hogy ez a mai trendibb, földhözragadtabb megközelítés jól áll-e a Joe-knak, nem beszélve a 4DX formátumról, amit mi is kipróbáltunk!

Az agyatlan akciófilmek népes táborában a G. I. Joe – Megtorlás minden bizonnyal az élmezőnyben végezne. Siralmas egy felismerés, ez van. Sajnos, tudomásul kell venni, a hollywoodi film színvonalában már meg sem közelíti korábbi önmagát. De az is lehet, hogy én, mint darab néző butultam le annyira, hogy képes legyek elmenni erre a minősíthetetlen vacakra, amit a filmstúdiók urai hatalmas röhögés közepette köszönnek szépen.

Egy sor állig felfegyverzett, s feje búbjáig becsomagolt rosszarcú heves tűzharc során elfoglalja a Fehér Házat. Túszul ejtik az elnököt, az alelnököt, meg mindenkit, aki számít valamit és épp ráért egy kis raboskodásra. A terroristák történetesen koreaiak – így aztán ferde szemmel követhetjük az eseményeket. Követelnek ezt-azt, atommal is fenyegetőznek. A házelnök vezetésével felálló válságstáb tanácstalan, röviden, büdös nagy káosz van a környéken. Csak egy volt testőr segíthet a bajban – Gerard Butler magányos farkasként rak rendet és drágán adja az életét.

A megszállott képregényrajongók a különböző megfilmesítéseket látva gyakran keseregnek, milyen szabadon, sőt, gátlástalanul bánnak kedvenc figuráikkal és történeteikkel a rendezők. A Sin City esetében azonban nem panaszkodhatnak: a film gyakorlatilag képről képre és mondatról mondatra követi a forrásanyagot. Robert Rodriguezt ugyanis mindig is annyira lenyűgözte Frank Miller fekete-fehér univerzuma, hogy a hűség mintegy evidencia volt számára, maga a projekt pedig régi szívügye.

Stephenie Meyer agyából kipattant az isteni szikra. A testrablók támadása és egyéb, az ember okos agyába beköltöző parazitás filmeket, valamint az Alkonyat szerelemittas remekműveit gyúrta össze egy regénybe. Szülésének eredményét a mindig pénzsóvár producerek nem bírták kikerülni, filmvászonra cibálták. Az eredmény kétséges, mi több, borzasztó. De megközelíthetjük másképp is a bűzölgő kupacot: A burok annyira rossz, hogy már szinte jó.